Honlap neve

Szlogen kell ide.

 

 

 

 

 

Lángnyelvek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előszó

 

 

 

 

 

Sok évvel ezelőtt nyitni kezdtem valami felé, ami könnyít életemen. Keresgéltem több helyen, végül magamban találtam meg azt, ahol kutakodhatok. Ebben az „áskálásban” kitárultak bennem ajtók, de ezek mögött nem csupán a kellemes dolgokat találtam meg, hanem szembe kellett néznem azzal is, amit elzárva tartottam: a sötétebbik oldalammal.

Volt idő, mikor megálltam, s úgy éreztem, nem bírom tovább vinni a terheket. Az önutálatot, a bűntudatot, nehéz koloncként húztam magammal. Elhatároztam, hogy meg akarok szabadulni tőlük, s elkezdtem ismerkedni a belső világommal. Felismertem az indulataimat, az ítélkezésemet mások felett, ez volt az első lépcső. Feltörtek a fájdalmak, (ezek ott munkálkodtak a mélyben), s ahogy átéltem őket újra, úgy kezdtek elsimulni. Tisztogattam szívemet, a szeretet egyre jobban erőre kapott bennem. A felettem úszó sötét fellegek közül kiragyogott a napsugár. Az írás gyógyított folyamatosan, átolvastam újra és újra, jókat zokogtam mellette, s egyre szebben kezdtem látni a világot.

2001-ben kezdődött a feldolgozás, ez az írás fél évet ölel magába. Eközben sok régi szenvedés átnemesült tapasztalattá. Hol a mélységet, hol a magasságot érintem meg soraimban, ezek így jöttek a felszínre. Többször átírtam az egészet, hisz a számomra letisztult lényeget szeretném megosztani veletek.

A neveket átkereszteltem, nem szeretnék senkit megbántani. Köszönöm gyermekeimnek, férjemnek, szüleimnek és szeretteimnek azt, hogy osztozhatom velük e földi létben, valamint mindenkinek, aki megérintett eddigi életem folyamán. Hálával tartozom két csodálatos szomszédomnak. Ila néni és Robi bácsi Jézus szeretetét nyitották meg szívemben. Ők már nem élnek, égi keresztszüleimnek tekintem őket. Egy nagy segítség került kezembe, mikor minden összeborult a fejem felett, ez Louise L. Hay „Éld az életed” című könyve volt. Eleinte az agykontroll, később a jóga mentett meg, mikor energiáim padlóra kerültek, s a meditáció segítségével mélyült el kapcsolatom a Teremtővel, aki mindig felemelt akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt erre.

 

 

 

 

Az utazás

 

 

Eddigi életem során rengeteget tapasztaltam, ismerkedtem a világgal. Gyerekkori csavargás, ivás, öngyilkossági kísérletek, migrén, magány, halálfélelem, betegségek, önemésztő bűntudat állt mögöttem. Lecsúszhattam volna úgy a lejtőn, hogy lecsücsülök a szeretetlen, megbocsátás nélküli, betegségekkel teli nézőpontban. Én viszont nem erre vágytam. Kerestem, kutattam mindig valami után, hogy könnyebb legyen, hogy egyre gyakrabban töltsön el az öröm és kibéküljek a világgal. Valami azonban rágott belülről, mélyre kellett hát ásnom magamban. Át kellett értékelnem a múltamat, szeretteimhez való kötődésemet, életfelfogásomat. Kaptam egy olyan állapotot ehhez, amit ma már inkább adománynak fogok fel. Az orvosok tudathasadásnak nevezték, de én éreztem, itt másról van szó. Megváltozott tudatállapotban olyan dolgokat éltem meg, amelyek nagy ugrást jelentettek a fejlődésemben. Bejárhattam ismét azokat a kanyargós utakat, ahol sokat sírtam és éreztem vesztesnek magamat. Közben rájöttem, a szeretet, az öröm, a béke, a nyugalom itt vannak bennem, csak felszínre kell hozni őket. Ezekről is írok bőven, hisz ahogy felnyílnak a fájdalom kapui, úgy az igazi létezés, a belső igazság is feltárul egy-egy pillanatra. Ezek emelnek folyamatosan, s így haladok a szabadulás útján.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyerekként

 

Ha gyerekkori fotómra pillantok, egy fekete hajú kislányt látok rajta, akinek a szemei szomorúságot tükröznek. Megfoghatatlan egyedüllét lengte körül lényemet, amelyet nem tudtam megfejteni, feloldani.

Korán megtapasztaltam azt, amelyet oly sok apróság: szüleim kettészakadtak, elváltak útjaik egymástól. Úgy emlékszem, akaratos és önfejű lehettem kicsinek, de nem voltam eleven, inkább magamba vonultam. A játékaimat példás rendbe igazgattam a polcomon, ha barátnőim vagy én szétpakoltuk a szobában. Ha kezembe egy darab ceruza és papír került, órákon át lekötöttem magam. Csinos nőket formáltam, ruhákat terveztem, s visszagondolva furcsa, de állatokat, tájakat alig rajzoltam. Álomvilágban éltem saját gondolataimba merülve, amelyeket nem volt kivel megosztanom.

Utamat anyukám, nagyikám, és az elérhetetlen nagyapám igazgatták. Talán túl elfoglalt volt mindenki, vagy a saját bajával birkózott, ezért gyakran magányosnak éreztem magam. Barátnőim mindig akadtak, de válaszok sehonnan nem érkeztek a kérdéseimre. Mostohaapát kaptam akkor, mikor még azt sem tudtam, mi az a fogalom, hogy apa. Megérkezett a családba öcsém, akit óriási szeretettel vártam, de valahogy másképp sültek el a dolgok, mint ahogyan én azt elképzeltem. Észrevétlenül kikerültem a látótérből, legalábbis akkor így éreztem.

Lassan megváltoztak a dolgok körülöttem, a világ egyre fájdalmasabbá és kíméletlenebbé alakult. Jött a kamaszkor, új lakóhelyre, új barátok közé csöppentem, amelyek elsodortak engem. Olyan közegbe keveredtem, amely beszippantott magába észrevétlenül. Valami láthatatlan erő sodort messze, egyre messzebb mindentől. Erőszak, csalódások, ital lettek a testvéreim magányos utamon, s akárhogyan akartam szabadulni, egyre csak beljebb hálóztam magam az éles tüskékkel szúró bozótomba. Segítségért szerettem volna kiáltani, de nem tudtam, hogyan tegyem. Szenvedéseimnek csak a papír volt tanúja, s az ég, aki meghallgatott. Lassan, lépésenként kezdtem azon a létrán kapaszkodni, amely kivezetett az eltévelyedésemből.

 

 

Kamaszként

 

Csavarogtam, csalódtam, ott hagytam az iskolát, újabbat kezdtem, elkábítottam magam az itallal. Fellángolt bennem a szerelem újra és újra, mindenkiben kapaszkodni akartam, de lerázott magáról barát, barátnő, az emberiség. Szenvedtem, a lelkem darabokban hevert, néha kicsit jobb lett, aztán megint a mélység.

Sokáig harag élt bennem szüleim iránt, amiért nem voltak mellettem, nem védtek meg, nem neveltek. Emlékszem, mikor apám egyszer egy üveg bor mellől kérdőre vont, hogy én miért iszom. Nem volt a közelben, hogy megfékezzen, mikor elszaladt velem a ló. Nem ült le senki velem egy beszélgetésre, hogy fontos vagyok valaki számára is. Egyszer az anyu fejéhez vágtam, hogy ha egyszer elmegyek otthonról, többé felé sem nézek. Tele voltam gyűlölettel, keserűséggel, mert úgy éreztem, velem senki nem törődött. Mintha azzal a dologgal, hogy elváltak szüleim, én is meghaltam volna számukra. Tengődtem a világban, mint egy hazátlan koldus. Szeretetért álltam sorban mindenütt, de az emberek pofonokat adtak rendre nekem. A világot egy idő után egy nagy csatatérnek kezdtem látni, ahol mindenki azt leste, hol márthatja a másikba a tőrét. Lázadó lettem, tiltakoztam a szabályok ellen, ezekben láttam a hibát. Nem találtam sehol azokat a biztos pontokat, ahol megvethettem volna lábaim. Süllyedő lápon jártam, körülöttem sár, amely egyre húzott lefelé. A sötét felhők gyűltek egyre a fejem felett. Szabad akartam lenni, de a végtelen magány szabadsága volt enyém csupán.

Ez a régi vers elárulja, hogyan éreztem magam akkoriban. A versek segítettek rajtam, hogy kimondjam azt, amit nehezen viseltem.

 

Itt vagyok én

 

Lelkem, szívem üvege darabokra pattant

A sötét-szürke élet lakata rámkattant.

Nézném a fényt, de homály ural mindent,

Odaadnám az életért minden kincsem,

De nincs semmim, csak agyam, szívem, lábam.

Nem kaptam semmit, akármire, akármit vártam.

Ha szemembe a remény fénye villant,

Kioltotta a semmi, mint víz a katlant.

Merre lépek, átlátszó fátyolba ütközöm,

A külvilágban zajlik az élet és az öröm.

Jó lenne kitörnöm, és nagyot ordítanom,

De úgysem hallaná meg senki a hangom.

 

 

Asszonyként és anyaként

 

Egyetlen biztos pontot a párommal, Dénessel való megismerkedés jelentette. Egy diszkóban jöttünk össze.

A fiú az ajtót támasztotta az előtérben, barátnőm gondolt egyet, odament a sráchoz, s lazán odaszólt neki: - Kérd már fel a barátnőmet táncolni!

Teljesen zavarba jöttem, hülyén jött ki a dolog. Nem is néztem ki magamnak, nem is akartam táncolni, épp egy csalódást próbáltam feldolgozni magamban. Mindent gondoltam akkor, csak azt nem, hogy életre szóló kapcsolat lesz a dologból. Kikötöttem, hogy csak barátság legyen köztünk. Hűségesen kísérgetett, s egyre inkább vonzani kezdett a belsője: egyszerűsége, jó szíve, lelke. Virágot hozott, udvarolt nekem, ilyet senki nem tett velem azelőtt. Belopta magát a szívembe. Lépésenként közeledtünk egymás felé, s talán ez a tánc fogott meg mindkettőnket abban, hogy utána úgy éreztük, össze kell kötni az életünket. Részemről ez volt az első olyan szerelem, amely viszonzásra talált.

Az a közeg, amelyben előtte éltem, folytatódott tovább. Mindketten benne voltunk a bulikban, a társasági életben. Oldódott magányérzetem, s végre azt éreztem, szeretnek, valaki számára fontos vagyok. Emelkedni kezdtem abban a körforgásban, amely előtte csak lefelé szívott.

Mikor férjhez mentem, olyan boldognak éreztem magam, s végre úgy gondoltam, sínen vagyok. Házasságkötésünk után is lobogott köztünk a szerelem. Jártunk táncolni, szórakoztunk. Nagy volt a haveri kör, s akkor a sör, a narancsos vodka, egy jó buli jelentette a kikapcsolódást. Amikor mindez együtt volt, akkor azt éreztem, a gátlások feloldódtak bennem.

Ébredeztek bennem az anyai ösztönök, gyerekekre vágytam, akiknek többet szerettem volna adni, mint ami nekem jutott. A babát közösen vártuk. Letettük előre a cigarettát, elmaradtunk a közös összeröffenésekről. Átlényegülve készültünk a szülői szerepre. Három hónapos kismama voltam, mikor elvesztettem szeretett nagymamámat, s ez úgy érintett, mint egy óriási lórúgás a szívem közepébe. Nem akartam elfogadni, hogy nem láthatja már a dédunokáját, hogy elment végérvényesen. Nehezen dolgoztam fel a gyászt, de a hasamban növekvő új élet erőt adott ahhoz, hogy másfelé figyeljek.

Rudi fiam megérkezése olyan élményt jelentett, ami felejthetetlen maradt számomra. Életet adtam egy kicsi embernek, akit félve vigyáztam, s azt érezhettem, már valóban családom van. A szoptatás, a büfiztetés, a picike talpakra adott puszi, a Rudi táguló értelme és a fogatlan mosoly formás arcán mind gyönyörű emlékké vált. Mégis valamilyen űrt éreztem magamban, hisz megszoktam, hogy azelőtt mindig körbe vettek az emberek. A babakocsival fáradhatatlanul róttam a köröket a bérház körül, s örültem, ha egy szomszéd néni megszólított pár mondatra.

Még pocakosan lakást váltottunk, nagyi utolsó kívánsága az volt, hogy költözzünk nagyapához, de őt homlokegyenest másnak ismertem, mint nagymamámat. Mióta visszaemlékeztem rá pici koromtól, mindig távolságtartó és hűvös volt. Nem gondoltam át azt, milyen lesz vele az egy fedél alatt élés. Kerültük egymást, mint a fertőző betegek. Olykor vita csattant ki közöttünk, utána orroltunk egymásra hetekig. A kétszobás bérházi lakásban való együttélés rettenetes lett. Dénessel való kapcsolatom elég erősnek látszott ennek ellenére. Mélyen szerettük egymást, az összetartozás érzése erős kapcsot képezett közöttünk. Rudit imádtam. Rengeteget játszottam vele, mikor aludt, gyönyörködtem a kis ártatlan babaarcában. Ennek ellenére, ha nem bírtam vele másképpen, elfenekeltem. Úgy gondoltam akkor, az a helyes, ha így nevelek, s persze ma már tudom, a saját indulataimon nem tudtam uralkodni.

Három évvel később megérkezett második fiunk, Peti. A szívem mélyén lánynak vártam, azt gondoltam, hogy az anyu és én közöttem lévő kapcsolatból hiányzó dolgokat ebben pótolhatnám. Meglepődtem, mikor megszületett, mert az ultrahangos vizsgálaton lányt jósoltak. Pillanat alatt elfoszlott minden előítéletem és elvárásom, mikor szívemre öleltem magzatomat. Örültem a jövevénynek, a kicsi fiúnak.

Áldott állapotom elején halálfélelmeim lettek, utólag tudtam meg, hogy pánikbeteg voltam. Ebben az időben állandó rettegésben éltem. Éjszaka gyakran arra ébredtem, hogy vágtat a szívem, és remegek, mint a kocsonya. Úgy éreztem, meghalok, nem tudtam uralkodni a testem és elmém felett. Ott aludtunk ebben az időben, ahol nagyi fekhelye állt azelőtt. A szerelem észrevétlenül halványulni kezdett közöttünk, lassan mind a ketten hallgatagokká kezdtünk válni. Ördögi körbe kerültem, de ez még nem tudatosult bennem.

A félelmeim idején hallottam arról, hogy agykontroll tanfolyam indul a városban. Annyira vágytam rá, vonzott a gyógyítás, a természetfeletti, az ismeretlen terület. Megvettem könyvben az anyagot, s mikor reszkettem a félelemtől, akkor próbáltam nyugtatni magam, ellazítani az izmaim. Pánikrohamaim lassan elmaradtak, de valami megfoghatatlan gyász lebegett még mindig bennem önmagammal szemben.

Hat évet töltöttem itthon a gyerekkel. Átadtam magam a gyereknevelésnek, néha ez boldoggá tett, néha nehéz volt. Rajzoltam, építettem, birkóztam, autóztam velük. Ugyanakkor, ha elfogyott a türelmem, kiabáltam, vagy erőszakosan viselkedtem. (Bevallom, nem tudtam fékezni az indulataim olykor.) Valami nagyon hiányzott, az emberi beszélgetés, a társaság, a munka. Dolgozni vágytam, de munkahelyemen, a kohászatban nem sok jóval biztattak. A végzettségem ide kötött, s az önbizalmam meg volt tépázva, nem reménykedtem hát más munkahelyben. Visszavettek, s megragadtam a kohászatban.

Kezdtem úgy érezni, fontos ember lettem újra. Megfogtam a munka végét, s egyre több feladatot láttam el. Magamon is meglepődtem, mikor hivatalos vizsgálatokat vezettem le, s bátran szerepeltem az átvevők előtt. Messze más területre kerültem, mint amire valaha is vágytam. Ettől függetlenül szerettem a munkám, bár magam sem tudtam, hol találnám meg igazán a helyem.

Migrénes rohamaim közben egyre sűrűbbek lettek. Tizennégy éves korom óta kínzott a fejfájás. Néha alig láttam a fájdalomtól, de a munkámat igyekeztem panasz nélkül ellátni. Jó volt hallgatni a férfi kollégáim vicceit, de attól tartottam, hogy valakivel négyszemközt maradjak. Nem volt apa az életemben, s egyszerűen nem tudtam, hogyan lehet a másik nemmel szót értenem. A betegségek, félelmek, magányba sodortak Dénes mellett.

Sokat betegeskedtek gyermekeim óvodás korukban. Talán érezték, hogy valami nincs rendben körülöttem. Nem akartam őket állandóan gyógyszerrel tömni, próbáltam természetes gyógymódokat keresni, gyógytea, masszázs formájában. Dénessel együtt egyformán szerettük mindkét fiunkat, mivel mi nem ezt éreztük gyerekként otthon. Mi, a nagy testvérek kevesebb törődést kaptunk mindkét ágon. Tudtuk, csak egymásra számíthatunk, mégis mindketten befelé fordultunk. Szüleink azt hihették végig, hogy mi mintaházasságban élünk, sosem panaszkodtunk bajainkról. Nem tanultuk meg, hogy segítséget kérhetünk valahonnan. Nem volt sosem olyan a kapcsolatunk otthon, hogy őszintén beszélhessünk a problémáinkról. Barátnőm mindig akadt a közelben, de a gyerekkori fájdalmas emlékekről mélyen hallgattam. Az tabu és szégyen volt bennem, s Dénes hiába tudott a dolgokról, soha nem beszéltünk erről.

Nagyapám meghalt, ez megrázott engem, és eltávolított bennünket Dénessel. Olyan mélyen megsértve éreztem magam bizonyos dolgokért, hogy úgy gondoltam, nem tudok megbocsátani neki. Néma halottak lettünk, ritkán zördültünk össze. Szeretkeztünk egymással, mondtuk egymásnak, hogy imádjuk a másikat, de e mögött a tartalom nem volt az igazi. Kívülről azt láthatta mindenki, hogy nálunk a legnagyobb rendben van minden, de én darabokban éreztem heverni a házasságunkat. A válást fontolgattam magamban, mint megoldást bajainkra.

Munkahelyemen felkértek egy másik munkakör betöltésére. Féltem az új dologtól, de tudtam, ha nemet mondok, kinn találom magam hamar az utcán. Idegen épületben új munkatársak közé kerültem. Egy ablakba lettem kiültetve mintaátvevőként. Belül a számítógéppel és a telefonnal magamra maradtam. Kicsit azt éreztem, fontos ember lettem, de a félelem ott munkált bennem alattomban. Nem szerettem az emberek szemébe nézni, szégyelltem magam. (Gyerekként a tanáraim előtt is elvörösödtem, hiába tudtam a leckét.) Itt, ahogy behajoltak az arcomba a folyosóról, zavarba jöttem. Ördögi körbe kerültem, mert félni kezdtem a kellemetlen helyzettől. A férfiakkal nem találtam a kontaktust. Az őszinte beszéd elmaradt Dénes és közöttem, de alapjaiban véve nem is létezett. Nem tanultam meg, nem tudtam továbbadni. Bezárultam önmagamba. Szégyenérzetem odáig fokozódott, hogy lesütött szemmel jártam, s menekültem mindenki elől. Tarthatatlan lett az állapotom. Senkivel nem tudtam megosztani semmit abból, amit éreztem abban az időben. Nagymama volt a példaképem, a szótlan igavonó, aki nem önti másra a fájdalmait. Vágytam az emberi beszélgetésre, de képtelen voltam erre. Néha egy-két kedves kolléganőmmel váltottam szót, de közben azt éreztem, ha belép egy férfiember az ajtón, nekem végem. Világgá szerettem volna szaladni, de megkötözött a bűntudat.

 

 

A szeretet újára lépve

 

Ekkor indult a közelben egy agykontroll tanfolyam, s nehézségek árán, de eljutottam. Itthon gúny tárgya lettem emiatt. Úgy éreztem, fejlődésemnek útját állja a párom, ő, akiben a mindenem láttam. Megsértődtem mindenen, s már ott tartottam, hogy vagy a férjem választom, s akkor belepusztulok a kilátástalanságba, vagy az öngyógyítás útját, de akkor le kell mondanom a férjemről. Én mindkettőt akartam egyszerre, de annyira gyenge volt a jellemem, hogy nem tudtam kiállni a nézeteim mellett. Kiutat kerestem szorult helyzetemből. Elkezdtem tölteni magamba a pozitív megerősítéseket. Szárnyra is kaptam, a világ változni kezdett körülöttem, de ez még csak be-beköszöntött kis időre. A múltam annyira eltemettem még ekkor is, hogy előző önmagam bűnös, lenézendő alakként kezeltem, aki végtelenül szégyellni való.

Kezdtem nyitni kifelé, segítettem annak, akinek csak tehettem. A hitem erőre kapott, olvastam egyre az ezoterikus könyveket. Egy láthatatlan erő hajtott egyre előrébb. Nem tudtam ellenállni, fejlődésre volt szükségem. A mélyben azonban még mindig nem rendeződtek dolgaim. Állandó szégyenérzetem kirobbantotta belőlem a betegséget. Egyik szememben majdnem elpattantak az erek, s ez hajszál híján a látásomba került. Kiutat kerestem, s a hitem segített.

Az ijedtség felrázott bennünket valamennyire. Féltettük egymást. Ekkor már kezemben volt az öngyógyítás kulcsa, s én éltem is ezzel. Ma már tudom, Dénes csak féltett. Attól tartott, hogy amit összeolvasok és gondolok, az ártani fog nekem. Én is haragudtam azért, mert mindig a hátát láttam a számítógép előtt. Ebben találtam meg a hibát, amely elválaszt bennünket. Pedig a hiba bennem is volt! Nem hagytuk, hogy azt az utat járjuk mindketten egymás mellett, amelyen elindultunk. Ma már tudom, helytelenül viselkedtünk mind a ketten. A betegség figyelmeztetés volt arra, hogy rendeznem kell a dolgokat magamban. Istenbe kapaszkodtam, s könyörögtem teljes szívemmel, hogy gyógyítson meg. Innen kaptam az erőt ahhoz, hogy higgyek a felépülésben.

Mikor a szememmel már gyógyulófélben voltam, összehozott a sors Ila nénivel, egy kedves szomszéddal, aki megerősítette a hitet bennem, könyveket adott nekem. Róla később írok. Titokban találkozgattunk, mert Dénes nem értett meg. Könyveket vásároltam, de ezeket eldugtam. A Bibliám a munkahelyi íróasztalom fiókjába volt elrejtve, s lopva olvastam. Tartottam férjem megjegyzéseitől. Ila nénit elvesztettem, de amit átadott nekem, az egy élet tudásanyaga volt. Szeretetről, megbocsátásról szólt az élete, s tudtam, ez a követendő minta részemre. Rajta keresztül ismertem meg Louise L. Hay „Éld az életed” című könyvét, amely gyógyírként hatott sebeimre.

Megerősödött a hitem, a belső világomban kezdtem keresgélni, hogy rendet teremtsek az életünkben. A családom féltett, anyukám aggódott értem. A mandulámat kioperálták, állandóan tüszős mandulagyulladásom volt. Tudom, a ki nem mondott szavak okozták. Anyukámat elkapta egy rosszullét, ekkor rádöbbentem, mennyire fontos ő nekem. Gyógyítottam, imádkoztam érte szüntelen. Később az öcsémről derült ki, hogy Lyme–kóros, őt is „kezelésbe” vettem, s javulást állt be állapotában. Gyógyuláskor kivirultam, erőre kaptam. Annyira jobbá akartam válni, hogy a múltat még ekkor is mélyen eltemettem. Lenéztem magam, nem láttam magamban értékeket. Hallgattam mindenről, és az a mélyben dolgozott bennem.

Egy férfikollégámat beültették mellém a szobába, tanulnom kellett az oldódást. Ez néha ment, néha szenvedés volt. Társaságban nevettem én is, mint bárki más, de ha négyszemközt maradtam valakivel, nem találtam szavakat, beszédtémát. Viselkedési zavarom volt, de nem tudatosult bennem ez a dolog. Gyógyítottam közben, akit csak lehetett. Masszíroztam kolléganőm fájós fejét. Az én fejfájásaim ritkultak, majd észrevétlenül elmaradtak. Megtanultam megbocsátani, szeretni igazán, mély szívvel. Rájöttem, párom elfogadom olyannak, amilyen, magamon kell változtatnom. Ezek a tiszta érzések elindítottak a szabadulás útján, de sok volt bennem még a teher.

Fejem felett lebegett állandóan a létszámleépítés, s én nem tartottam magam alkalmasnak egy újabb munkalehetőségre. Egyre növekedett bennem a tisztulás (megbocsátásokkal, s a szeretet feltörésével), de mellette nem tudtam szabadulni a nyomasztó múltamtól. A „bűneim” megfojtottak ismét. Tudathasadásom lett, kórházba kerültem sokkos állapotban. Azt hittem akkor, hogy meghalok, megőrülök. A pszichiátrián kiöntött keserűség oldott eddigi szégyenérzetemen, ez hatalmas erővel ömlött ki akkor belőlem. Én magam sem gondoltam, a sok elfojtott bánat, szégyenérzet mit művelt alattomban bennem. Elzárkóztam mélyen „bűneim” közé. Eltakart szemmel zokogtam, miközben soroltam a sérelmeimet. Ekkor döbbentem rá, én akartam megvakítani önmagam. Féltem az emberek szemébe nézni, azt hittem, látszik rajtam a múlt. Ugyanakkor nagyon érdekes élményeket éltem meg. Volt, hogy a félelem úgy zúdult fejemre, mintha rám borították volna a világ gonoszságát, máskor olyan pillanataim voltak, amelyek felemeltek engem a csillagokig. Megláttam milyen az, mikor elmém egyesül az isteni tudattal. Mintha a szédítő mélység és a határtalan magasság között hintáztam volna fel és le. Újjászülettem, Isten közelségét éreztem, s új feladatokkal jöttem a világra ismét. Lassan csengett le bennem a megváltozott tudatállapot. Nem értettem semmit a velem történtekkel kapcsolatosan, de azt tudtam, valami nem hétköznapi dolgokat éltem meg. Nem beszéltem senkinek erről, hisz tudtam, senki nem hisz nekem. Egy pszichológusnőt felkerestem magánúton, itt öntöttem ki azt, amit már nem tudtam tartani. Utána erőt vett rajtam a letargia. Megint mélypont lett életemben, semmihez nem volt kedvem. Ez a sok gyógyszer miatt volt. Teletömtek nyugtatóval, altatóval, csukódott le a szemem a piruláktól. Dolgozni jártam, de öröm nélküli üres robotot végeztem. Egy év után letettem a gyógyszereket, a problémák nem lettek megoldva. Sok döntést kellett meghozni magamban a jövőt illetően, így két évre az első eset után visszaestem. Ismét tudathasadásom lett. Félelmeim hatalmas erővel törtek fel a tudatalattim mélyéből, ezeket kellett feldolgoznom. És megint egyesültem a mindenséggel, amely erőt adott visszatérnem. Elkezdtem írni, s csak írtam a félelmeimről, az indulataimról, a gátlásaimról, az élményeimről, mert le kellett vezetnem azt, ami vulkánként tört fel belőlem.

Elért engem is a munkanélküliség sodró árja, s kétségek között hányódtam, merre vegyem tovább az irányt. Utazásom olykor keserves, olykor gyönyörű lett.

Később jógázni mentem, s jógaoktatómtól megtudtam, hogy a tudathasadásom tünetei megegyeznek a kundalini energiának a felemelkedésével. Úgy söpört rajtam végig ez az energiafolyam, hogy szinte kirobbantotta a bennem nyugvó összes félelmet, indulatot, de ezeket sűrítve kellett átélnem ahhoz, hogy megszabaduljak tőlük. Gátlásaim szépen elsimultak, s egyre gyakrabban élem meg a csodát, a létezés örömét. Állandó meditációimmal egyre közelebb kerülök igazi valómhoz, s ma már úgy tudok tekinteni embertársaimra, hogy meglátom bennük a teremtés szépségét. Sokszor érzem jól magam a bőrömben, tanulok bízni magamban, és nem ítélkezek már sem magam, sem mások felett. Az indulataim elcsitultak, s azt vettem észre, hogy egyre több segítséget tudok nyújtani a körülöttem lévőknek. Tapasztalatom van bőven, hisz megtanultam saját sorsomból, hogyan lehet kimászni a mocsárból. Nem járok már lesütött szemmel, rádöbbentem, hogy mindenki magát ítéli el. A Teremtő segít utamon, Jézus és a segítő angyalom vigyázzák lépteim. Olyan kaput nyitottak bennem, amelyen át beárad a tiszta szeretet.

Megtaláltam azt, amiért elindultam újabb utamon, ezek egyike az írás. Felnőtt fejjel megértettem szüleim, más oldalról kezdtem feléjük közelíteni. Ez volt részemre megírva, hogy sötétségből a napsütésbe emelkedhessek. Amit régen csatatérnek véltem, ma meglássam úgy, hogy kart karba öltve is lehet létezni.

 

Ennyit dióhéjban eddigi utazásomról, a továbbiak töredékek pillanatnyi nézeteimről, élményeim  feldolgozásáról. Ezek néha a múltból kerültek elő, máskor a jelenben játszódtak.

 

Dőlt betűs megjegyzéseim későbbi időben születtek, mikor már leszűrtem valami lényeget a történtekből.

 

 

 

 

Az elégedetlenség hullámhosszán

 

Együtt utaztam a villamoson az egyik szomszéd bácsival. Szidta a fiatalokat, a rendszert, a kohászatot. Egyfolytában fröcsögött belőle a harag, beterített engem, szóhoz sem tudtam jutni. Teljesen lehúzott a sok nekem célzott szidalom.

Így volt a munkahelyemen is. Beteg lettem, s úgy sikerült felgyógyulnom, hogy öntöttem magamba a pozitív gondolatokat. A sok lemondó beszélgetés, a kilátástalan jövőről szóló hangulat utána megint lehúzott. Nem gondolkodtam tudatosan, és tovább gyűrűzött bennem más sötét nézőpontja. Nem értettem, mi a fásultságom és levertségem oka. Olyannak tűnt az egész, mint egy mocsaras terület. Néha sikerült kihúzni magam, de sokszor olyan helyre tévedtem, ahol süllyedtem tehetetlenül a környezetemmel.

Amerre jártam, ezt láttam magam körül egy időben: az emberek elégedetlenkedtek szüntelenül.

Egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek, mikor két néni összefutott a villamoson. Meg voltak elégedve a nyugdíjukkal, hálát adtak Istennek, hogy még élnek, egymásnak, hogy találkoztak. Olyan volt ez a jelenet számomra, mintha egy békés szigetre tévedtem volna el. Sokkal jobban megfogott a hangulata, mint azoké, akik fennhangon szitkozódnak utazás közben, hogy mindenki hallja az elítélő véleményüket.

            A háború idején igen kemény helyzeteket éltek meg elődeink, mégis talpra állították az országot. Pozitív jövőképet festettek maguk elé az emberek. Hittek abban, hogy újra létrehozzák azt, ami elpusztult, és felkarolták egymást. Most is úgy működnek a dolgok, mint bármikor az idő folyamán. Együtt építeni valamit mennyivel felemelőbb, mint egymás ellen morgolódni!

 

Ebben az időben még nem tudtam függetleníteni magam a mások által rámzúdított negatív indulatoktól. Valószínű, hogy erre voltam még beállítva, mint a rádió keresője, amely sok műsort képes fogni, és egyet közvetít. Csak kapkodtam a levegőt megváltozott tudatállapotban, mert úgy éreztem, nekem célozták a dühös szavakat, mintha én tehetnék mindarról, hogy a bácsinak nem tetszik a fiatalok gondolkodása. Nem tudtam megvédeni magam, hisz ezt nem tanultam meg, és nem jöttem rá arra, hogy nem kell azonosulnom mások véleményével. Ma már igyekszem odafigyelni arra, mit fogadjak be, mit engedjek át a füleimen. Ha más bele akar vinni a lehúzó beszélgetésbe, akkor én nem megyek táncba az illetővel.

 

A panaszkodásra meg lehet találni az alkalmat egy olyan társ személyében, akinek őszintén kiönthetjük a bennünket feszítő gondjainkat. Kölcsönös bizalommal megoszthatjuk a problémáinkat, ilyenkor nem leszünk terhére a másik félnek.

 

 

A pénz, mint a boldogság forrása

 

A pénzt bűnös dolognak tartjuk. Irigyeljük azt, aki elért ezzel valamit az életben. Kiközösítjük magunk közül, mert neki többre telik. A mesék arról szólnak, hogy a gazdag zsugori és elítélendő, a szegény embert szerencse éri, mert jószívű. Ezt a szemléletet áthoztuk a mindennapokba, s ítélkezünk azok felett, akiknek vastagabb a pénztárcája. Nem nézzük jó szemmel, ha a másiknak jobban megy, többre telik, mint nekünk. Önmagunkat rövidítjük meg a negatív gondolatainkkal.

Nekem is vannak vágyaim, hogy meglegyen a kényelmem. Elképzelem néha, hogy egy vénséges diófa alatt ejtőzök családommal a kertünkben. A mélyzöld fűből százféle virág nyitja ki szirmait a szem gyönyörködtetésére. Fürtökben érik a paradicsom, leszakítok egy szemet közülük. Szinte érzem nyelvemen az édeskés zöldség ízét, amely össze nem hasonlítható a több napja vásárolt, és hűtőben tárolt társával. Gyümölcsfák tárják szét ágaikat, a cseresznyétől a körtéig érnek sorban egymás után a lédús termések. Kutyusunk ott hancúrozik körülöttünk, élvezi a tér szabadságát.

Távolabbi vágyam az utazgatás. Szeretnék világot látni, megnézni azokat a csodákat, amelyek több ezer éve épültek, bekukkantani egy idegen nép életébe, szokásaiba, megízlelni az ottani ételkülönlegességeket. Szívesen elpihennék a homokban párom kezét fogva, s nézném a tengerben fürdőző fiaim boldog játékát, ahogy a hullámok fehér tarajában kacagva ugrálnak. Mindez pénzbe kerül.

Palotára, aranyra, bundákra sosem vágytam, csak egyszerű kényelemre. Agyam hátsó része azonban tiltakozik a pénz ellen. A filmek azt nevelik belénk, hogy kioltják érte az életünket, megvernek, meglopnak és kifosztanak akkor, ha van nekünk. Tartok tőle, mint függőségtől, mint káprázattól, mint az elégedettség eszközétől, amely sosem hoz tartós kielégülést.

Úgy gondolom, törlöm magamból a pénzt, mint annyi ártalom forrását. Inkább ajándéknak igyekszem tekinteni, megérdemelt jutalomnak. Ajándékot kaphatok, ha a munkám segít másokon, s ezért örömmel tölt el, ha megvehetem a szükséges tárgyakat családomnak. Így már elfogadom, hisz végül is szerepet játszik abban, hogy életünk zökkenőmentesebb legyen.

 

Valahogy ahhoz kötöttem a boldogságot, hogy milyen jó lesz, ha majd lubickolhatok a tengerben, vagy napozhatok a kertemben. Tehát a jövőbe tettem az elégedettség érzését, nem pedig a jelenbe. Ezzel olyan távoli, elérhetetlen lett a célom. Rájöttem, mindig a jelenben élünk, így arra kell törekednem, hogy most lássam meg az értékeket, a szépséget, az örömöket. A belső nyugalmat és békét igyekszem elérni, ahol lelkileg érezhetem magam úgy, hogy bőségben élek. Ez a valódi gazdagság, amely független a külső világtól.

Össze lehet kapcsolni a két gyarapodást, ez akkor a legszebb, ha az ember megtalálja azt a munkát, ami leginkább megfelel az egyéniségégnek, amelyben a legtöbbet tudja nyújtani. Így már lehet gyarapodni, hiszen ha a belső gazdagság adott, akkor már a külső kényelem csak egy kis ráadás, és nem ingathatja meg azt, ami sziklaként áll egy erős talajon.

 

Egy fogalommal tudom összefoglalni kívánságom: amire szükségem van, az megérkezik hozzám.

 

 

A lázadó énem

 

A szomszéd néni megállított beszélgetni, s mosolyogva szidta nekem a férjét. Első ránézésre egy szép arcú, kedves öreg hölgynek láttam, de egyre azt ecsetelte, hogy az ő goromba férje végre elpatkolhatna már. Mindig hátrébb léptem egyet, jelezve, hogy indulni szeretnék, de ő kitartóan sorolta gondjait. Teljesen megkavart a bájos mosoly, s a mögötte meghúzódó indulat. Nem akartam megsérteni, beleszólni és otthagyni. Elrabolta az időmet, az energiámat, pedig várt otthon az ebédkészítés. Átvettem megváltozott tudatállapotban a más baját. Mikor hazajöttem, lázadtam. Nem akartam főzni, mert éppen írni lett volna kedvem. Utálattal pucoltam a tojást a rakott burgonyához, kapkodtam ide-oda. Íztelen lett a leves.

Színházba mentünk délután. Az első felvonást kéz a kézben néztük, de utána már nem. A főszereplő orvos volt, lélekgyógyász. Más baját gyógyította, de a feleségére csepp ideje sem maradt. Az asszony elhatározta, megcsalja, otthagyja férjét, aki már nem törődik vele. Közben kiderült, halálos betegsége van. Döbbenten vettem tudomásul, hogy életem annyi fordulata megjelent a színpadon, s egyben láttam azt is, hogy minden szereplőnek a saját szemszögéből igaza van. Ez a játék rejtett indulatokat, érzelmeket hozott a felszínre bennem, melyek úgy pihentek a mélyben, mint a leülepedett zagy. Átvettem a szomszéd néni, az elhanyagolt asszony érzéseit, s kirobbant bennem a bomba. Feltört bennem a lázadó énem, a fülem szinte csengett az indulattól. Rájöttem, eddig mások kedvében igyekeztem járni. Visszaéltek mindenütt az alázatommal. Szerettem volna egyszerre lerugdosni magamról a szabályokat, az örök szolgáló szerepkört.

Kerestem önmagam, tiltakoztam a kényszer ellen. Tudtam, ha haragszom, megsértem családom. Eddig minden kitörésem után bocsánatot kértem. Az indulatok viszont úgy árasztottak el, mint megannyi szétpukkanó méregbuborék. Elegem lett abból, hogy az elnyomott női szerepkörben vagyok beskatulyázva. Vitát nyitottam este az ágyban Dénessel, rá zúdítottam minden elnyomott mérgemet.

 - Akkor teszek mindent ezek után, ha én akarok! Akkor mosogatok, ha kedvem lesz hozzá! Fütyülök rá! Nem csak a hűn szolgáló Andit kell szeretni, az igazit is! Aki megmondja, ha valami nem tetszik! - vágtam a fejéhez dolgokat.

Csak nézett rám értetlenül, mert nem ilyennek ismert, s lehet, meg is ijesztettem ezzel az új arcommal. Úgy aludtunk el, hogy nem tudtunk békét kötni.

Megbocsátás és szabadság között lavíroztam, s a „láncaim” annyira lekötöttek már, hogy megfulladtam volna. Úgy éreztem, végre élek, fellélegzek. Belső utat jártam, ahol az elfojtott harag bugyogott fel, de bennem volt a szeretet is. Biztosítottam mindenkit, imádom őket. Dénesnek sem volt könnyű. Sok elfojtott indulatot vágtam a fejéhez egyszerre. Nem gondoltam előtte, hogy verejtékkel, könnyekkel, szépséggel, sóvárgással és kielégüléssel van kirakva az út, amely a szabadsághoz vezet. Vergődtem ide–oda, mint a szárnyaszegett madár.

 

A megváltozott tudatállapotban rádöbbentem, mennyire átveszem más rossz energiáit. Így vagyunk ezzel a hétköznapokban is, csak nem figyelünk rá tudatosan. Ebben az időben sok elfojtott indulat tört fel belőlem, s ezeket át kellett élnem ahhoz, hogy tisztulhassak.

 

 

Az idő fogalma

 

Furcsa dolgok jutnak eszembe erről.

A kerék például. Valamikor az ember élete egyhangú volt, lassan teltek az „órák”. Volt egy biológiai órája, de egyszer csak hajtani kezdte a kíváncsiság valamerre. A kerékkel változtatta a teret, felgyorsította az időt. Több helyet bejárhatott, többet tapasztalhatott. „Jobban telt az idő”, s egyre okosabb lett. Az ember kiemelkedett az állatok közül, mert tanulni, tapasztalni akart. Elkezdte mérni a pontos időt. Ezután egyre többet, többet látott, fedezett fel a világból, és azt hitte, mindent elért a külső szemlélődéssel. Kitalált mindenféle újdonságot, olyat, ami gondolkodik helyette, olyat, ami behozza a világot a szobába, olyat, amivel szállhat a levegőben és rövid idő alatt a világ másik végén terem.

Felgyorsult az idő teljesen. Mindig nézzük az órát, és azt hajtogatjuk, erre sincs időm, arra sincs időm. Nem tudjuk már ezt a tempót követni, beleroppanunk, mert mindig többet, többet akarunk tudni a külvilágról. Egy dologról elfeledkeztünk. Ha mi találtuk fel az időt és a teret azzal, hogy mérni kezdtük, akkor, ha szakad a kötél, nem kívül kell keresgélnünk, hanem például a fejünkben. Csenddel, nyugalommal, lazítással. Így élhetjük túl a nagy rohanást. Itt megszűnik az idő és a tér, s ha száguldó gondolatainkat le tudjuk csillapítani, a csodálatos csend ölel körül. Vágtató szívünk megnyugszik, vérnyomásunk csökken, s nem érezzük azt, hogy mindjárt széthasad a koponyánk a túlzott tempónktól.

A befelé fordulást már évezredek óta használták keleten. Egyre több helyen kezdjük átvenni az ősi tapasztalatokat, hisz életben szeretnénk maradni. (Engem is ez a cél fordított ide.) A belső nyugalommal „időtörést” hajtunk végre, lecsendesítjük a külső rohanást.

Szeretnénk legyőzni az időt és a teret? Jó lenne a jövőbe, vagy a múltba utaznunk? Hisz hajt a kíváncsiság. Megtehetjük. Magunkba fordulva. Így tudunk egyensúlyt teremteni a fejlődés és belsőnk között.

 

Mielőtt elkezdtem meditálni, úgy éreztem, hogy összeroppant az idő kereke. Mindig kevés volt belőle, mindig arra nem jutott, amivel igazán szerettem volna foglalkozni. Úgy éreztem, mintha beleléptem volna egy gyorsuló mókuskerékbe, ahonnan nincs kiút.

 

Mióta megtaláltam az egyensúlyt magamban, érdekes módon arra jut időm, amit igazán szeretnék. Már kihasználom a rendelkezésemre álló időt, lelassult a körforgás, és megszabadultam a kerék szorításától.

 

 

A pánik fogságában

 

Második gyermekemmel, Petivel voltam állapotos, mikor elkapott egy szörnyű érzés. Nagyapával szobát cseréltünk, egész nap pakolásztam, rendezkedtem. Este fáradtan leroskadtam az ágyra (abban a szobában, ahol nagyi élt azelőtt), és rám tört a halálfélelem.

Nem tudtam megmagyarázni, honnan jött a rossz érzés, de uralkodnom sem sikerült rajta. Egyszerűen csak az volt bennem, hogy én iszonyatosan rosszul érzem magam, el kell szakadnom az élő szeretteimtől, de én nem és nem akarok innen távozni. Olyan kétségbeesett pánik telepedett rám, amely beszőtte agyam minden gondolatát. Egy gyilkolásra készülő óriáspók támadott belül, s én, a védtelen áldozat, remegtem. Később ezek a rohamok egyre gyakrabban jelentkeztek.

Egyik alkalommal annyira felszökött a pulzusom, hogy szinte forrt a vérem. Egymást érték a szívdobbanásaim. Kapkodtam levegő után, úgy éreztem, az éltető oxigént sajnálja tőlem valaki. Nyitogattam a konyhaablakot, később az udvaron járkáltam fel és alá, mint a mérgezett egér. Kocogott a fogam, minden porcikám reszketett félelmében. Percenként jártam a vécére pisilni. A mentő nem jött ki hozzám, megrendülten néztem kicsi fiamra és férjemre, hogy itt kell hagynom őket. Nagy nehézségek árán órák múlva bementünk az ügyeletre, de ott szinte kinevettek. Úgy éreztem, bolondnak néztek teljesen. Ezért nem mentem orvoshoz később sem, próbáltam magamat megnyugtatni. Gyógyszert nem is szedhettem, hisz a gyermekre kellett gondolnom a méhemben. Ha valaki felvilágosít, hogy ilyen betegség van, már az is segített volna rajtam. Éjszakánként felijedtem, néztem a pulzusom, elképzeltem, milyen hiánya lenne a családomnak nélkülem. Rossz gondolatok jártak a fejemben. Így éltem le a terhességem. Ebben az időben Dénes éjszaka, délután is dolgozott, s amint bezáródott az ajtó mögötte, én elvesztem a rettegésem végtelen terében. Tudtam, éjszaka nem tudok segítséget kérni senkitől, így virrasztottam sokat.

A pánikbetegségem szülés után enyhülni kezdett, majd elmaradt lassan. Úgy gondolom, hogy a szoba falai, vagy a tudatalattim árasztották a negatív kisugárzást. Anyukám életét is megkeserítette egy időben a pánik. A magot hordoztuk magunkban.

 

Visszagondolva úgy győztem le ezt a betegséget, hogy sikerült visszaszámolással elérnem egy ellazult állapotot, amelyben légzésem, szívverésem valamennyire irányíthatóvá vált. Egy mélyebb tudatszinten olyan mondatokat ismételgettem magamban, amelyek segítően hatottak rám. Ezeket az „Agykontroll” című könyvből gyakoroltam, akkor ez volt a menedék nekem. Úgy kapaszkodtam ebbe a kis kötetbe, mint életem megmentőjébe.

 

A túlélni akarás fordított egy olyan ajtóhoz, ahol lenyomtam a kilincset, és tovább folytattam az utat a belső nyugalom megtalálása felé. Akkor még nem is gondoltam, mennyi meglepetés vár rám ezen az ösvényen.

 

 

A második áldott állapot

 

„Terhességemről” (nem szeretem ezt a szót) írtam, eszembe jutott ennek az állapotnak a gyönyörű oldala is. Hiányzott életemből egy testvér, akivel játszhattam volna olykor, vagy egyszerűen csak közel éreztem volna magamhoz egy korombeli gyereket. Dénessel úgy gondoltuk, hogy legalább két gyermeket szeretnénk, de nem nagy korkülönbséggel. Elképzeltem, hogy együtt játszanak majd, megvédik egymást, s felnőtt fejjel is összetartanak.

Rögtön megfogant méhemben a mag, mikor elszántuk magunkat a második babára. Végtelen boldogsággal töltött el, hogy ismét gyermeket hordok a szívem alatt. Rudi kitöltötte szinte minden időmet, így ez a „terhesség” mozgásban tartott végig. Fáradhatatlanul cikáztam gyerekem után a játszótéren, mivel a maga kis három évével hajtotta a kíváncsiság, és élvezte, hogy már olyan gyorsan tudja szedni a kis lábait. A pocakom helyesen gömbölyödött, még szülés előtt is félidősnek gondolt a szomszéd néni.

Rosszulléteim végig folytatódtak, csak szülés után kezdtek ritkulni. Ettől függetlenül nagy szeretettel vártuk második gyermekünket. Fészkelődött, feszengett a pocakomban, ki lehetett tapintani a kis térdét, amikor kifeszítette. Az orvos lánynak jósolta, s én kis kötött együttest horgoltam a babának, piros cseresznyéket varrtam a kabátka elejére.

Ablakot pucoltam éppen, mikor megindultak a fájások. Először csak mintha az oldalamba szurkált volna valaki, utána elfojt a magzatvizem. Üzentem Dénesnek, s izgatottan nyargalt haza munkából. Mintha kiszámítottuk volna, Rudi éppen anyósomnál nyaralt, akkor először és egy napja. Nagy izgalmak közepette bementünk a kórházba, s a szokásos előkészületek után (beöntés, borotva) magam maradtam a sokágyas szülőszobán. Az orvos megkérdezte párom, akar-e maradni, s mi úgy döntöttünk, hogy legyen akkor apás a szülés. Tetőtől talpig zöldbe bújtatták. Furán festett borotválatlanul, műanyag sapkával a fején. Beszélgettünk végig, de ha fogta a kezem bátorításképpen, az is olyan megnyugtatólag hatott rám. Kicsit tartottam a nehéz kitolástól, ami első szülésemnél megijesztett, de simán zajlottak le a dolgok.

A baba fürgébb és kisebb volt bátyjánál, talán már az út meg lett könnyítve előtte. Meglepett, hogy pár nyomással előbújt a Peti fiam, akinek jövetelére annyira vártam. Megérkezett drága második gyermekünk, s én átéltem az anyaság csodálatos pillanatát másodszor is, amelynek öröme betöltötte lelkem minden szegletét. Nevetve megjegyeztük, hogy veszünk még kalapácsot, hiszen Rudi akkoriban élte a nagy szerelős korszakát. Aggodalmaim, amelyek a pánik miatt ültek tudatom mélyén, most végre szertefoszlottak. A szívemre tették úgy maszatosan, és rögtön megnyugodott. Csodálatos volt érezni, hogy az apró test, aki bennem növekedett, ott pihent a karjaim között. Akkor még nem lehetett velem egy kórteremben a baba, elvitték. Szakasztott úgy nézett ki, mint elsőszülött gyermekem, csupán a haja volt valamivel rövidebb. Gyönyörködtem benne, ahogy formálta pici száját, grimaszokat vágott és mosolygott, s ahogy sírt teli torokból, ha valami nem tetszett neki.

 

A nagyobbik szeretettel várta testvérét. Mindkét gyermekem egyformán fontos nekem. Simogatásból, figyelmességből, igyekszem úgy részesíteni őket, hogy egyik se érezze azt, az övé kevesebb, mint a másiké.

 

 

Az első áldott állapot

 

Húsz éves még alig múltam, de abban teljesen biztos voltam, hogy gyermekre vágyom. Barátnőmnek akkor már volt egy négy éves fia, s én lopva gyönyörködtem az ő örömeikben.

Mi is elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Letettem a cigarettát, eltoltam magamtól a hét végi bulikon közösen elkortyolt söröket, abbahagytam a fogamzásgátló szedését, s vártam, hogy minden kitisztuljon a szervezetemből. Pár hónap múlva éles fájdalomra lettem figyelmes, amely nem akart szűnni, így orvoshoz mentem.

- Ez egy ciszta, kórházba kell vele feküdni! – állapította meg a nőgyógyász, miután megvizsgált.

Kettőt fordult körülöttem a szoba, s én sírva jöttem el a rendelőből. Az utcai fülkéből tárcsáztam nagyimat, s panaszosan zokogtam neki a kagylóba a kábelen keresztül. Egy világ omlott össze bennem, hiszen azt gondoltam, nem hogy gyerekem nem lehet, de még valami gyanús nyavajával is beteg vagyok, s talán túl sem élem a dolgot. (Azt sem tudtam, mi az, hogy ciszta.) Bevonultam a kórházba nagy hüppögések közepette. A doki vizsgálat közben minden erejét beleadva megnyomta a fájdalmas csomómat, és örömmel kiáltott fel, hogy elfakadt a zölddió nagyságú cisztám, s így megmenekültem a műtéttől. Égető kérdésemre, hogy lehet-e ettől gyerekem, megnyugtatott, hogy semmi akadálya. Járnom kellett volna kezelésre, nehogy kiújuljon a dolog, de erre már nem került sor. Állapotos lettem, s úgy lobogtattam a pozitív eredményt kezemben, mint valami győzelmi zászlót. Dénes is átszellemült arra a gondolatra, hogy apa lesz belőle, gyermeke fog születni.

Simán vettem az „akadályokat” egy kis derékfájáson, vérszegénységen, és ájulási érzeteimen (ami a bolti sorakozásnál kapott el) kívül nem volt különösebb gondom. Semmi hányás, semmi számottevő hízás, csak azt lestem a tükörben, mikor domborodik már végre a pocakom. Könyvből nézegettem, mekkora lehet már magzatom. A „terhességem” harmadik hónapjában jártam, mikor villámcsapásként ért a nagyi halálhíre. Elvesztettem azt, aki annyira várta az első dédunokáját, aki némán a hátam mögött állt mindig, akihez olyan szálak fűztek, amelyek elszakítva, fájón tapogatták a hiányt. Csak néztem szemeit a koporsóban, amelyek többé már nem tekintenek rám, a kezeket, amelyeket lopva csodáltam a varrógép mellett alkotni, és most mereven, élettelenül feküdtek a fólia alatt. Tudatom egy része elkülönült, a fekete ruhám alatt megbúvó pici életet tapogatta, mintha menedékre talált volna a szűnni nem akaró fájdalomban. Temetés után minden gondolatomat kitöltötte az űr, amit nagyi hagyott maga után, s anyósom és párom igyekeztek felrázni a gyászomból. Kedvetlen ábrázattal jöttem-mentem a világban, s míg végtelen örömmel töltött el a várandós állapotom, a borús gondolatokat nem tudtam kiűzni a fejemből. Lakást váltottunk, párom szüleitől nagyapához költöztünk, s minden tárgy nagyira emlékeztetett.

Első igazi nevetésem Mari barátnőmmel történt, akkor már domborodott a pocakunk. Gyerekkorunkból ismertük egymást, nagyokat sétáltunk a közelben, együtt jártunk tanácsadásra. Egyik alkalommal lecsepegtettük fagyival a ruhánkat, egymásra néztünk, s kirobbant belőlünk a kacagás. Ekkor mintha valami felszabadult volna a belsőmben, s már nem temetkeztem gyászba.

Nem felejtem el, mikor először éreztem hasamban a pici mozgását. Feküdtem éjszaka a nagyapáék ősi rekamiéján (ami minden mozdulatra nyekkent egy nagyot), s valami furcsa remegést éreztem onnan belülről, ahol egy új élet jelezte: itt vagyok, létezem! Később hatalmasakat rúgott, s én élveztem, ahogy két talpával dobolt belülről. Simogattam, s gondolatban beszéltem a méhemben lévő kicsi lényhez.

Az én fiam és barátnőmé négy nap különbséggel jöttek a világra. Nagy izgalommal vártam a szülést, de nem ment minden simán. A kitolás elhúzódott, féltettem a babámat. A szívhangja egyre halkult, s én arra gondoltam, hogy nem hagyhatom ezt, nem és nem! Olyan erőtartalékokat szedtem össze, ami valahonnan segítségemre sietett, s nyomtam, ahogy csak bírtam. Már feltűnt a haja, kibújt a feje, s megszületett a kisfiunk épen és egészségesen. Peregtek a könnyeim, s csak annyit ismételgettem:

 - Jaj Istenem!

Földöntúli boldogságot éreztem, hogy az a pici lény, aki bennem volt, világra jött. Elvitték tőlem azonnal, s csak felöltöztetve hozták vissza. Csodálkozva tekintett rám a nagy kék szemével, mintha azt mondta volna:

 - Hát te lennél az, aki világra hozott?

Hosszú fekete hajjal született, s olyan mohón szopott, hogy az orrán folydogált ki az anyatej, nem bírta nyelni. Napokig nem tudtam aludni az izgalomtól, nem tudtam felfogni, hogy fiam született, anya lettem. Elnéztem pici, formás száját, aprócska kezeit, lágy bababőrét, és átjárt a boldogság.

Pár napra rá, hogy hazajöttünk, kórházba kerültünk. Nem volt komoly a baj, én mégis elkeseredett voltam. (Mint kiderült később, annyit evett, hogy a gyomra felnyomta a rekeszizmot és azért volt furcsán sípoló a légzése.) Távol volt tőlem, féltettem. Ő sírt a leghangosabban, mikor beengedtek szoptatni. Szerencsére hamar hazaengedtek, mégsem felejtettük el az ijedtséget.

Mindkét gyermekem akartuk, szeretettel vártam őket minden rossz élmény ellenére. A hasamban is sokat simogattam őket. Szoptattam őket hosszú ideig, tápszert nem ismertek. Beszéltem hozzájuk állandóan, és örömmel fedeztem fel, ahogy tágult az értelmük napról-napra. Soha nem felejtem az őszinte mosolyt a babaarcukon, a büfiztetést, az első szavakat, az első lépéseket, finom szőke hajuk érintését és a hatalmas, csodálkozó kék szempárak pillantását.

 

A rossz élményekről kezdtem el írni az elején, de közben eszembe jutott: Gyönyörű, felemelő érzés volt az új élet kibontakozása a méhemben minden nehézség ellenére. A világrajövetelük pillanatát soha nem felejtem el. Azt hiszem ez olyan élmény, amely egy anyának a legnagyobb csodálat.

Hogy mit élhettek át gyermekeim a gyászolás és a pánikbetegségem miatt, nem tudhatom, de igyekszem őket megérteni, kárpótolni magzatként elszenvedett sérelmeikért.

 

 

A tudat teljessége

 

Ezt a tudatállapotot egy meditáció alatt értem el, mikor még dolgozott bennem a megváltozott tudatállapot. A gerincemen éreztem egy meleg áramlatot emelkedni, amely a kundalíni energia volt, mint később megtudtam. Egynek éreztem magam a Teremtővel, mindennel, az egész világgal. Feloldódtam teljesen a Kozmoszban, megszűntek énem határai. Még napokig sugárzott belőlem a szeretet, ragyogtak szemeim a feldobottságtól. Innen kellene mindig erőt merítenünk! Ez az írás akkor született:

 

 

 

Köszönöm, hogy élek.

Örülök, hogy megtapasztalhattam ezen a bolygón a születés fájdalmát.

Teljes tudatomban vagyok, átértékelve látom múltamat.

Azok a sérelmek, amelyeket átéltem, mind fejlődésemet szolgálták. Megnéztem, milyen a nyomor, a szeretetnélküliség, az információhiány, a magány.

Most élvezem az egyedüllétet.

Ebben a kiegyensúlyozott állapotban egy vagyok mindennel.

Magammal, szeretteimmel, barátokkal, ismerősökkel, a hazámmal, a bolygómmal és az Univerzummal.

Egy vagyok a Teremtővel, hisz Ő teremtett engem és mindent, ami van.

Apró atomjaim, részeim, időtlen mélységekből állítottak össze engem.

Gyönyörű az élet, a nemiség, a szerelem, a szex extázisa.

Harmóniát hoz a kapcsolatokba, kiegyensúlyozza a férfi és a nő egységét.

Csodálatos ennek a gyümölcse a gyermek. Önálló, mégis része a pillanat gyönyörének.

Az anyaság örömét, a világrahozatal páratlan varázsát soha nem felejtem.

Örülök a Napnak, hogy világosságot ad, melegíti a bőröm. Ő a nagyanyám.

Örülök a szélnek, mert simogat.

Örülök a víznek, mert élteti a testem.

Örülök a Földnek, mert ennem ad, mert életet adott nekem, vigyáz rám. Ő az ősanyám.

Örülök a Holdnak, hogy vonzásával, szépségével segít ősanyámnak. Távoli, mégis itt van. Ő az ősapám.

Örülök az Univerzumnak, hogy helyet adott ennek a világnak, s benne egy olyan fajoknak, melyek neve: emberiség és állatvilág

Az Univerzum a nagyapám.

Hála neked magasságos, hogy megértetted velem léted nagyszerűségét!

 

 

A szerelem hullámhosszán

 

Megváltozott tudatállapotban kezembe került egy régi, megsárgult fénykép, valamikori szerelmemé. Halálra volt ítélve a kapcsolatunk, mert nős volt. Ez volt az én nagy szégyenem, titkoltam sokáig Dénes előtt. Tini voltam, akit az érzelmei irányítottak, nem pedig az „ésszerű” gondolatok. Én vártam szüntelenül, hiába, be lettem csapva üres ígéretekkel. Verseket írtam szenvedésemben, és el akartam dobni az életem, mert nem lehetett az enyém. Eltemettem ezt az emléket feldolgozatlanul, fájón, mélyen a szívembe. Keresgéltem utána is sokáig, többször felcsillant valaki, de nem lett tartós kapcsolatom. Fejemet falba vertem, nem tudtam nemet mondani. Azt hittem, ha szeretetet adok, akkor viszonozzák is, de ez nem jött össze.

Feltolult bennem a nagy ő iránti indulat, amiért oly sokat hagyott szenvednem. Dühömben fogtam a gyufát, lángra lobbantottam a képet, s néztem, ahogy a lángnyelvek martaléka lett a fotó. Nem, nem tudok megbocsátani a fájdalmakért. - gondoltam először. Soha nem beszéltem róla senkinek, és nem is gondoltam, hogy eszembe jut még valaha a múlt. Előkerültek a mélyből olyan dolgok, amiket eltemettem annak idején. Ahogy az indulat lecsillapodott bennem, sajnáltam, hogy végeztem az emlékként őrzött fényképpel. Megbocsátottam gondolatban minden eseményt, s könnyekben törtem ki. Bevallottam nagy „szégyenfoltomat” Dénes előtt, hogy én egy nős emberbe voltam szerelmes. Kimondtam végre azt, ami terhelt engem tudtomon kívül. Ahogy elkezdtem megbocsátani vélt vagy valós sérelmeimet, energiák szabadultak fel. Azzal, hogy felidéztem a régi szerelmem, és megbocsátottam gondolatban, a mostani szerelmem erősödött.

Elkezdtem magamat alakítgatni, formálni. Mikor páromat akartam megváltoztatni, az csak érdekek ütközéséhez vezetett. Az agykontroll „Szeretetfa” című kazettája sokat segített ezen az úton elindulnom. Képzeletben szeretettel öleltem lágyan magamhoz páromat, és bejött a valóságba is az érzés. Azokkal is így tettem, akiknek meg kellett bocsátanom. Keserves zokogással törtek fel belőlem ezek az élmények, csodálatos volt átélni a tiszta szeretet feltörését.

Szerelmünk átalakult belső kapoccsá, amely kovácsolt belőlünk egy élő egységet. A másik megbecsülése, tisztelete, s óvása került előtérbe. A gyermekeink szorosan összefűznek bennünket, hisz a veszekedésük mögött látom, ugyanabból a génekből épültek fel, azonos a vérük, a szüleik, így összetartoznak szorosan.

 

Csak a szemüveget töröltem meg a szívemen. Kötődést, egymás tiszteletben tartását: ilyen öregkort kívánok magunknak, tiszta szeretettel.

 

 

A jövő iskolájából

 

Belép a tanár(nő), szeretettel üdvözli a diákokat. Kényelmes ülőalkalmatosságok vannak, amelyek a hátat kiegyenesítik, kellemes benne az ülés. A diákok kíváncsian várják, merre utaznak képzeletben a mai órán. Lehunyják a szemüket, felszállnak egy űrhajóra. Csodás a Föld a maga kékségében, tengereivel, óceánjaival, szárazföldjeivel. A diákok üdvözlik ezt a gyönyörű bolygót, amelyen élnek. Leszállnak egy olyan bolygón, melynek neve: számok. Itt kinyithatják a szemüket, megoldanak feladatokat. Akinek sikerül, megdicsérik. Elmarasztalás nincs. A versenyszellem dominálja őket, hogy megértsék és megoldják a matematika rejtelmeit. Tovább utaznak. Következő állomás: nyelvtan–olvasás. Elképzelnek egy történetet, amelyben problémák vannak. Nincs megoldva. Ezután mindenki leírhatja nyitott szemmel a véleményét. Lehet kézírással, de lehet billentyűzeten is.

Szünet. Mindenki, labdázhat, focizhat, babázhat.

Következő órán begépelik dolgozatukat a számítógépbe. A leckét lemezen hordják, nincs papír. Elmerülnek a számítógép rejtelmeiben, kis áramkörök között járhatnak. Akit ez nem érdekel, háztartástant tanul. A jutalom, játék a gépen. Csak egy kis rövid. Megköszönik a gépnek az okosságát, maguknak ügyességüket, jó elméjüket. Önbizalmat öntenek magukba.

Szünet. Egészséges táplálkozás, mindenki kényelmesen ehet. A szünetek hosszabbak a mainál, az órák rövidebbek. Rajzórán megmaradt a papír. Nincs rosszallás, akinek nincs érzéke, nem kerül bírálat alá. Ugyanez a helyzet az énekkel. A testnevelés szétoszlik. Aki akar, úszhat, versenyezhet, gimnasztikázhat. Kinek mi a megfelelőbb. Táncóra is van, fontos kifejezőeszköz a mozgás.

A diákok nem jegyeket, hanem jellemzést kapnak. Mindenki megtalálhatja, melyik oldala az erősebb. Felvételi nélkül mehetnek tovább tanulni. Nincs szégyen, nincs bűntudat. A diákok és a tanárok nem nézik le a gyengébbet, hisz mindenkit érdekel valami. Tisztelet van a felnőttek iránt. Ha egyik vagy másik ki akar tűnni ruhájával, hajával, szeretettel elbeszélgetnek vele.

Tanítják a belső ellazulást, hogy elsősorban önmagukat ismerjék meg a tanulók. A kommunikáció természetes módon beindul, ha nincs külső feszültség. Utaznak a koponyájukon belül a képzelet szárnyán, de kívül is haladnak. Előre–hátra mozognak az időben, elképzelve a régmúlt korokat, a dinoszauruszokat és az azelőtti világot is. Barátkoznak az Univerzummal. A Földre nem csak képzeletben vigyáznak az emberek, hanem a valóságban is. A tengerek alatt városokat hoznak létre a túlnépesedés miatt.

Megadják az egyéniség szabadságát bűntudat és félelem nélkül. Az energiáját a gyermek így a tanulásra fordítja, s azt erősíti, ami valóban érdekli.

 

Ez az én jövőbeli iskolám, amely túléli a civilizációs robbanást, és egészséges gyermekeket nevel fel. Önbizalommal teli gyermekek csodákra képesek, és megtalálja mindenki azt, amiért leszületett e világba. Annyi dolgunk van csupán, hogy szeressük egymást és vigyázzunk a másikra! Így túléljük azt, ami most megkeserít bennünket. A jövő forradalma nem véres, az elmékben zajlik le. Csodálatos világ vár ránk, ha mi is ezt szeretnénk!

 

 

A piacról

 

Szeretek a piacon vásárolni. Lehet válogatni, nézelődni. Szívesen veszem meg az öreg néni kertben termett zamatos körtéjét, a harsogó répát, az ízes paradicsomot. Tudom, ebben több a vitamin, s kevesebb a permetezőszer, mint abban az áruban, amit tápokkal hizlalnak a fóliasátor alatt.

 

 

A külső gazdagság

 

Furcsa dolgot éltem át megváltozott tudatállapotban. Valami felmerült bennem, és én valóságosan éltem át a gondolat által kiváltott jövőképet.

Feladtam egy lottószelvényt. Utólag tudtam meg, hogy több millió forint a nyeremény. A képzeletem lavinát indított el bennem. Elhittem, hogy megnyerem a főnyereményt. Elfogott a rettegés, nehogy valóság legyen a gondolatból.

Én csak egy egyszerű kertes házra vágyom, ahol békében élnék családommal. Ha nyernék, mindig egyre több kellene. Új sapka, új kabát, új autó, új lakás, új minden. Félelmetes jövőkép ez. Nem is tudnám, kinek ajándékozzak pénzt. Először a közeli szeretteimnek, utána a nagyobb családnak, a barátoknak, az ismerősöknek, a volt kollégáknak, a segítségre szorulóknak, a világnak a béke fenntartásáért.

Nem kell. Nem kell ilyen helyzet, ahol azon főne csak a fejem, hogy mire költsek, hogyan osztozzak. Nem értem, miért adnak egy ember kezébe akkora összeget. Részesülhetnének belőle olyan helyek, ahol minden apró fillér örömöt okoz.

Annyi ember áhítozik: pénz, pénz, pénz! Azt hiszik, csakis ettől függ a boldogságuk. Pedig társas kapcsolataik, lelki életük, egészségi gondjaik nem oldódnak meg, ha pusztán a zörgős papírt számolgatják, s a külső dolgokat igyekszenek széppé varázsolni. Az anyagi gazdagság csak egy relatív fogalom. Mihez képest gazdag valaki? Mindig van kevesebb és több.

Múltkor a szomszéd nénivel beszélgettem, és átadott a kerítésen pár fürt szőlőt a gyerekeknek. Párom szülei megleptek azzal a zöldséggel, gyümölccsel, amiért megdolgoztak a kertben. Kaptunk egy rossz mosógépet ingyen, amit meg lehetett javítani. Ezek a dolgok ajándékként érkeztek életembe, s én hálás vagyok értük. Megtanultam értékelni azt, amit szeretettel nyújtanak át nekem.

Mikor beteg lettem, ajándékként érkezett életembe a gyógyulás. A szembetegségemmel hová fordulhattam volna? A pénz nem segített. A hitem hozta el a szabadságot. Míg felépülőben voltam, különös szemüveget tartott elém a sorsom: észrevettem, hogy a tavasszal ébredező fák milyen gyönyörűek tudnak lenni. Örültem, hogy két szemmel láthatom mindezt, és Isten elérkezett hozzám. Jól kezdtem érezni magam a bőrömben. A gondolataim gyökerén keresztül másképp kezdtem el látni a dolgokat. Ekkor jöttem rá, ez az igazi gazdagság. Ez már nem függ semmitől, ez egy állapot.

 

Ha örülni tudsz egy szál virágnak, amely szétbontja szirmait, az erdő rendíthetetlen nyugalmának, a mélykék égbolton úszó felhőgomolyagnak, a vízen játszó csillámoknak, a napfénynek, amely megvilágítja arcodat, vagy egy szótól, egy érintéstől, megrezdül a szíved, s könnybe lábad a szemed: ez a te belső kincseskamrád. Úgy lettünk megalkotva, hogy megkaptunk mindent, mire szükségünk lehet. Gazdagok vagyunk mindannyian.

 

 

Egy kis „politika”

 

A legtöbb ember szidja a politikusokat, és nem tetszik neki a rendszer, amelyben él.

Mindenki elmondja a véleményét, hisz másképp éli meg a helyzetet a munkanélküli, a nyugdíjas, és az, aki nyeregben érzi magát. Mutogatunk ilyenkor és rázzuk az öklünket. Próbáljuk visszahozni a hitet, az egyház hatalmát rendbe tenni, de a szívünkben lévő igazságra nem figyelünk. A kormány ígérget, de ki hallja azt ebben a nagy ordibálásban? Veszekedjenek csak! – gondoljuk, s mi is ezt tesszük.

Szabad folyást engedtünk az indulataiknak. A slamasztikát egyedül mi magunk hoztuk létre. Ugyanígy kimászhatunk belőle, ha lecsillapodunk, s a szebbik énünket igyekszünk erősíteni. Ha megajándékozzuk a másikat jóindulatunkkal, mosolyunkkal, sok arc vissza fog mosolyogni ránk. Nem kerül semmibe, csak egy kis odafigyelésbe.

Ha körülnézünk otthon, akad sok felesleges holmi a háznál. Biztos van otthon olyan ruha, amelyet évek óta nem hordtunk. Megajándékozhatjuk ezekkel azokat, akik nap, mint nap a szemétben keresgélnek. A drága gyerekruhát lehet cserélgetni egymás között az anyukáknak. Válthatunk egymás között könyveket, jó tanácsokat, ha odafigyelünk egymásra őszintén. Mindezt csak hagyhatjuk olajozottan működni, s új szemlélet alakul ki.

 

Ezzel elkezdhetünk egy új világot építeni, ahol mosoly és hála fakad az emberek ajkán. Az adakozást nem lehet megadóztatni. Felöltözhetnek az elítélt kukások is, rájuk fér egy kis meglepetés. A szürke hétköznapok tengerében megtalálhatjuk az örömöt, a szeretetet, a boldogságot.

 

Ha így élünk, politikától függetlenül megérkezik közénk a Kánaán, ami után sóhajtozunk. Csak a szemünkön van hályog, a fülünk nem hall tisztán. Az ember jó, csak fel kell fedeznie magát.

 

 

Megmártózás a „pokolban”

 

Ismét át kellett élnem megváltozott tudatállapotban valamit, ami feltört tudatom mélyéből.

Éjjel álmatlanul hánykolódtam az ágyban, rémképek riogattak. Féltem a pénz hatalmától, amit elképzeltem magamban. Féltem a férjem halálától, a gyermekeim betegségeitől, elvesztésétől, a saját elmúlásomtól.

Ezek a sötét gondolatok úgy törtek rám, mintha óriásira növesztett léggömb belsejébe rekedtem volna démonjaimmal, ahonnan nincs kijárat. Pánikbetegségem feldolgozatlan nyomai törtek elő bennem. Nem tudtam uralkodni az elmém felett. Valamikor éjszakánként arra keltem, hogy meg akarok fulladni. A szívem most is rohant, mint egy őrült ámokfutó. Kétségbe estem. Istentől kértem segítséget, s azt hallottam, hogy uralkodjam a testem felett. Nem ment, átjárta pórusaim egy bénító valami: a félelem. Úgy éreztem, mintha a szerveim mind külön életet éltek volna, s rettegtek attól, hogy vége, nincs rájuk többé szükség. Sötét folyosókon barangoltam, rejtett zugokból elővicsorgott, lengette kaszáját a halál. Tenyerem hideg verejték öntötte el, reszkettek az izmaim, sírtam szorult helyzetemben.

Segítséget kellett kérnem, s mivel nem tudtam legyőzni a szörnyű démonok harcát magamban, így beismertem, hogy beteg vagyok, orvosra van szükségem. A gyógyszertől reméltem a megváltást.

Ahogy felkeltek a gyermekeim, a családom, valami megmoccant bennem. A szeretet erőt adott ahhoz, hogy valamennyire uralkodjam a félelmeken. Nem akartam ismét kórházba kerülni, de megígértem, hogy elmegyek az orvoshoz. A „pokolban” is láttam hát színeket, még ha fakóbban is, de érezhetően világított a szeretet.

A napom rettegésben telt. Napokkal előtte elfogyott a tablettám, s azt hittem, talán az okozta a felborulást bennem. Elutaztam a város másik végére gyógyszert íratni. A főutcáról gyalog vágtam neki a több megállós távolságnak, s egy százéves ember erőtlen vánszorgását láthatták rajtam a járókelők. A rendelő tömve volt, a sor csigalassúsággal haladt a kórházban. Egy cigányember, István ült a mellettem levő széken, s vele beszélgettem. Több órán át várakoztam, s éppen mire sorra kerültem volna, az orvos zárórát fújt. (Én nem voltam bejelentve, és itt így működtek a dolgok.) Nem tudtam kérni, kimondani, hogy segítsenek, mert rosszul vagyok. Elküldtek az ideggyógyászati rendelőbe, ahol sírva estem be a rendelés végére a legutolsó pillanatban. Látva feldúltságomat felírták az elfogyott gyógyszert, de a lelkemmel senki nem törődött. Míg váltottam ki a receptemet, a gyógyszertár előtti aszfalton elszáguldó mentőautók szirénázása hasogatta a dobhártyám. Mindegyikre ijedten rezzentem össze, s azt éreztem, egy olyan világba kerültem, ahol a vész és a halál uralkodik.

Ez volt a pokol. A saját félelmeim bugyra. Elszaladtak a gondolataim és a rettegésemen nem tudtam úrrá lenni. Úgy éreztem, minden ellenemre játszik, hiába erőlködtem, nem sikerült semmi látszatra. Csak azt láttam, éreztem, ami borzalommal töltött el, s jeges vattaként tömte ki a koponyámban székelő észlelésemet.

 

Csak „ízelítőt” adtam abból, hogyan gondolkodik egy beteg, vagy egy egészséges ember is, ha fél. Energiáim fogytán voltak. Lekapcsolódtam az isteni forrásról, azonosultam a sejtjeim pusztulásával. Nem is ködlött fel bennem, hogy lelkem örök, pedig már tudtam az igazságot: nem szűnök meg a halállal. A mélyből előtört valami megfoghatatlan pánik (talán a bennem lakozó valamikori halálfélelem), s ezt át kellett élnem ahhoz, hogy megszabaduljak tőle valamennyire.

 

Azért hagytam meg ezt a megváltozott tudatállapotban átélt állapotomat, hogy érzékeltessem: csupán saját rettegésünk, dühünk, haragunk a pokol. Elménkben van, s ezt visszük magunkkal, akár az anyagi világban élünk, akár a túlvilágon. Ha felismerjük ezt, már ott a kulcs a szabaduláshoz.

 

 

A tiltott gyümölcs

 

Iskolában tanították biológia órán, hogy a lányoknak és a fiúknak milyen nemi szervei vannak, mi pedig csak vihogtunk idétlenül az osztálytársaimmal. Hogy mit jelent az érintkezés, arról mindenki hallgatott. Tabunak számított erről beszélni a családban, vagy a felnőttekkel. Pedig kíváncsi voltam, szerettem volna valamit tudni a dologról, hisz serdültem és a hormonjaim valamit követeltek.

Ébredezett bennem a kíváncsiság, ugyanakkor kelepcébe kerültem. A tizennégyet még nem töltöttem be, mikor megtörtént a „dolog”. Félig erőszak, félig a naivságom áldozata lettem. Hazafelé utaztam buszon, mikor egy társaság (fiúk és lányok is) rábeszéltek, tartsak velük egy buliba. Meg sem fordult a fejemben bármi hátsó szándék részükről. Előkerült az ital, a lányok elpárologtak nyomtalanul (talán valamelyik szobában), s erős kezek szorítottak le. Négy fiú vette el a szüzességem, s megfenyegettek, ha szólok, elintéznek. Fájt minden porcikám, s hallgattam a történtekről. Hónapokig gyászba öltözötten rettegtem, nehogy terhes maradjak, és azt sem tudtam, hogyan tehetnék ellene, hogyan jelentkeznek ennek a nyomai.

A sérülésnek nem sikerült elnyomnia a bennem ébredező nemiségemet. Ahogy telt az idő, fülig szerelmes lettem, s könnyen engedtem. Egyszerűen csak szeretetet vártam viszonzásképpen, amit nem sikerült megkapnom. Faképnél hagytak, csalódtam, újabb szerelmek. Úgy éreztem, csak én szeretek, s engem kihasználtak, átvertek sorra azok, akikben bíztam. Tapasztalatlan gyerek voltam, a hormonok és az érzelmek csapdájába kerültem. Nem tanultam a történtekből, később is kerültem olyan helyzetbe, hogy erőszakot követtek el rajtam.

A párommal való kapcsolatom nyitotta meg életemben az új fejezetet, s később jöttem rá, hogy az előző együttléteim elég éretlenül működtek a későbbiek fényében. Ő volt az, aki mellett rádöbbentem, milyen élmény lehet az érintkezés, s úgy csiszolódtunk egymáshoz az évek során, mint a tiszta gyémántok. Bántott a dolog, hogy nem őt találtam meg elsőnek, hogy nem lehettem mindig csak az övé. Viszont, ha nem éltem volna át annyi mindent, nem tanulhattam volna meg egy nagyon fontos dolgot: két ember között akkor van összhang testileg, ha a lelkük is egymásra hangolódik. Ha ez nem áll fenn mindkét részről, a szeretkezés annyi, mint egy bármilyen testgyakorlás. Az érzelem teszi olyanná, hogy az valóban a párok összeolvadása, egymásba fonódása legyen.

A gyerekeknek nyíltabban kellene elmondanunk érzelmeinket, talán nem kapkodnának kíváncsiságukban annyira el dolgokat. Én is „szégyenlős” vagyok, csak egy–egy dolgot meséltem fiaimnak eddig erről a témáról. Mivel én se, anyukám se kapott ilyen nevelést, ezt adjuk tovább. Elejtek egy-egy mondatot, elütöm viccel a témát, de komolyan beszélni nem sikerül nekem sem gyerekeimmel. Mintha darázsfészekbe nyúlnék akkor, mikor meg akarok szólalni, a fiúk szemlesütve, elpirulva néznek rám, s a dolog kimondatlanul lóg a levegőben. Zavarban vagyunk mindannyian. Igyekszem legalább a papíron kimondani a gondolataim, amelyek még segíthetnek valakin.

Hiszem, hogy Isten nem akart nekünk rosszat, mi ötlöttük ki a szégyenkezésünket. Mennyien megkeserítik magukat a bűntudattal, s ez a méreg nem engedi, hogy megélhessék azt, amit a Teremtő ajándékozott nekünk egy párkapcsolat szépségéhez. Pedig a szerelem és a szeretkezés olyan, mint a hárfa: lehet játszani rajta, és gyönyörű dallamokat szólaltathatnak meg rajta a „művészek”.

 

            Bántó és megalázó emlék maradt számomra minden velem történt dolog, s igyekeztem olyan mélyre temetni, mint a legszagosabb szemetet szokás. Úgy néztem vissza önmagamra, mint a legutolsó kacatra, aki nem használta az eszét, amikor kellett volna. A közvélemény alapján mondtam ítéletet magam felett, s ezzel a végletekig földbe tapostam önbecsülésem. Én is szívesebben emlékeznék arra, hogy egy gyengéd szerelmes kéz szeretőn ölel magához, s elbújva a világ szeme elől egy meghitt környezetben történik meg az együttlét azzal, akire oly régóta vágytam. Nekem nem ez jutott, hát el kell fogadnom azt, ami már megváltoztathatatlan.

A múlt már visszafordíthatatlan, egyet lehet vele tenni: elfogadni azt, hogy akkor másképp gondolkodtunk. Minden pillanatban úgy döntöttünk, ahogyan akkor helyesnek láttuk. Nincs miért vádolnunk magunkat és másokat, könnyű lepkeként kell elengedni a bűnbánatot, a szégyenérzetet.

 

Ebben az időben az alsó csakráim és szív csakrám záródásai oldódhattak, s valóban olyan tiszta szerelemmel átitatott, csodálatos élményeket éltem át, amelyek mint forró láva törtek fel lényem belső magjából. A szégyenérzet, a bűntudat mind blokkokat idéznek elő ezekben a tiszta energiaáramlatokban, s amíg túl nem lépünk ezeken, nem leszünk szabadok. A Teremtő csodálatosan alkotott meg bennünket, csak a kaput kell megtalálni magunkban a szabadságra.

 

 

Határok nélkül

 

Mikor a kórházban feküdtem a pszichiátrián, egy éjjel kimentem a folyosóra, s egy hangosan zokogó cigányasszonnyal találkoztam. Az ápolók felszívódtak, nem foglalkoztak vele. Megkérdeztem, miért sír. A gyerekeihez szeretett volna hazamenni, féltette őket, hogy bajuk eshet, míg őt kórházban tartják. Átölelve tartottam, míg ki nem sírta magát a vállamon. Mikor megnyugodott, lefektettem egy üres ágyra, s többé nem láttam.

Egyik nap a munkahelyemre tartottam, s egy útvonalon haladtunk sokáig egy idősebb cigány emberrel. Megszólítottuk egymást, beszélgettünk a családról, a munkáról. Kezet fogtunk a végén, örültünk rövid ismeretségünknek.

Gombát árultak az ősszel, előszeretettel vásároltam egy cigány nőtől. Kedves és udvarias volt. Úgy gondoltam, a munkájáért megérdemli a jutalmat.

Villamoson utaztam egyszer, feltűnt az ellenőr. Előttem az ülésen egy fiatal cigányasszony ült, karján pici gyermeke aludt ártatlanul. Egy jegyet nyújtottam neki, köszönet nélkül elfogadta. Szívesen adtam.

Amikor teljesen összezavarodtam és féltem, a pszichiátrián várakozva egy skizofrén cigány ember, István segített abban, hogy megnyugodjak. Odaült mellém, s olyan megingathatatlan hittel beszélt nekem az Atyáról, az egyetlen Istenről, hogy azt éreztem, az éjszakai segítségkérésemre megérkezett a válasz. Elmesélte, hogy neki a hit és az orvosok segítettek kimászni olyan állapotból, ahol már ágyhoz volt kötözve és etetni kellett. Úgy figyeltem rá, mintha mentőövbe kapaszkodtam volna a háborgó tengeren.

 

Határokat szabunk a faji hovatartozásunknak, és sokszor úgy megyünk el egymás mellett, mintha nem is ugyanabból az anyagból és lélekből lennénk összerakva. Ha tömegesen átalakul a szemléletünk, s úgy viszonyulunk egymáshoz oda-vissza, mint puszta emberi lények, megkönnyítjük egymás helyzetét. Elég egy-két jó szó egymáshoz, s a szeretet utat tör a falakon keresztül.

Ha háttal fordultam volna a cigányoknak, magamat is megfosztottam volna attól, hogy segítséget kapjak tőlük egy szükséges pillanatban. Egy jó tanács, vigasz néha életet ment, s nem tudhatjuk, hol és mikor szorul bárki segítségre.

 

 

A „szeretetpótló” édesség

 

Nagymamám gyerekkoromban sütött néha süteményt. Ilyenkor enyém volt a kavarás, s utána a nyalakodás. A szeretet összekapcsolódott bennem a süti evéssel, az édességgel.

Ahogy férjhez mentem, jöttek a gyerekek, én is elkezdtem sütni. Azt hittem, így jó háziasszony lehetek, s megfelelek mások szemében. Szakácskönyvből, kolléganőim receptjeiből sütöttem, s csak gyűjtöttem, írtam a sok nyalánkság elkészítési fortélyait. A csokoládé mindennapi dolog lett nálunk. Kutattunk a szekrényben, mint akinek az élete függ egy darab csokitól. Olyanná nőtt az egész, mint a narkó.

Tömtem magamat édességgel, utána gyógyszerrel. Mert az űrt, amit a lelkemben éreztem, ezzel igyekeztem befoltozni.

A nagy evészetek közepette nem figyeltünk magunkra, a másikra. A hasunkat etettük, s a lelki éhségünk nem akart csillapodni ettől a tápláléktól.

 

Fura dolgot figyeltem meg, amikor a tudatom másképp volt beállítva. Úgy tetszett a dolog, mintha a szívünk a gyomrunk helyére csúszott volna, szinte mindent ahhoz kötünk, kitől mit ehetünk, milyen ízekkel kényezteti az ízlelőbimbóinkat. Pedig egyetlen dolog áll e kínálgatás mögött: ez a szeretet, amivel felénk nyújtják a kóstolót. Szellemi táplálékot fogyasztva lecsökken az igény arra, hogy különféle ételekkel (s nem is egészséges dolgokkal) kábítsuk el magunkat.

 

 

Édesanyámnak

 

Valamikor haragudtam rád. Haragudtam, mert nem tudtál megóvni a bajtól, nem erőltetted, hogy tanuljak tovább, hogy ne hagyjam ott a sulit, hogy nem beszélgettél velem. Hogy ki akartam futni az életből, és te nem álltál mellettem.

Ma már megértettem, te csakis így tudtál viselkedni. Olyan sebeket kaptál gyermekkorodban, amelyből nem tudtál felgyógyulni. Nem beszélgetett veled sem senki, nem védett meg, amikor bajban voltál, nem tanított meg, hogyan élj teljes életet, és hogyan örökítsd azt tovább. Azt tudtad nyújtani nekem, amit te is kaptál a szüleidtől. Soha nem emeltél rám kezet, mert tudtad milyen az, ha valakit vernek. Megértettem, hogy téged bántottak, s te ezért hagytál engem, hogy járjam az utam saját akaratom szerint. Már tudom, aggódtál értem eleget, némán, magadban. Szerettél volna helyes vágányra terelni, de nem tudtad, hogyan tegyed. Egyedül neveltél fel bennünket, s azért dolgoztál, tanultál, hogy legyen mit ennünk, s lehajthassuk a fejünket valahol. Igyekeztél megadni azt, ami tőled tellett, s én hálátlanul nem tudtam ezt értékelni.

Én akartam megkóstolni az italt, a fiúkat kipróbálni, mert kíváncsi voltam mindenre. Túlságosan nagy erő hajtott engem, s nem tudtad ezt megfékezni. Te nem készíthettél fel olyan dolgokra, amelyekre téged sem készített fel senki. Ma már látom, helyesen neveltél. Tudásod szerint a leghelyesebben, mert megadtad nekem azt, amit más nem ér el: a szabadságomat. Bevertem a fejem sok helyen, míg tanultam járni, de felnőtt fejjel rájöttem: szabad vagyok! Önállóan tudok gondolkodni. Jó most itt nekem. Lehet, hogy ez betegség kívülről nézve, de ha nem tapasztaltam volna meg azt, ami felé hajtott a sors, most lelkileg sokkal szegényebb lennék.

Megtanultam azt, hogy lássak a te szemeddel is, míg gyermekkoromban oly szűk volt a nézőpontom. Tudom, nehéz dolgok elé állítottalak oly sokat, köszönöm, hogy kibírtad!

Hálás vagyok neked édesanyám, megbocsátottam azt, amit sérelemnek hittem tévesen. A javadat szeretném régóta. Szeretném, ha megtalálnád te is önmagad, s boldog lennél végre! Szeretnélek felrázni álmodból, amiben élsz! Meghallgatom panaszaidat, s próbálok gyógyírt találni rá. Gyógyítalak folyamatosan és imádkozom érted. Szeretlek nagyon anyukám, s ezt sohasem mondogattuk egymásnak, de legbelül tudtuk mindig. Sok megbeszélni valónk lenne még. Szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz, s nem csak a betegségek miatt aggódásunkkor eszmélnénk fel a kötelékünk valódi mélységére!

 

 

Gyermekeimnek

 

Szeretnék jó anyátok lenni. Nem tanítottak meg engem, hogyan neveljek gyermeket, hogyan mutassam ki a szeretetemet őszintén, hogyan fékezzelek benneteket, ha túl messzire szaladtatok, hogyan sírjak és örüljek veletek együtt, hogyan ismerhetem meg azt, amiről nap, mint nap gondolkodtok. Nem tanultam meg az őszinte beszédet, most tanulom, hogyan lehet ezt kihozni a belsőmből. Oly sok dolgot kellett feldolgoznom magamban, s ezért lehet, ti sem tudtok olyan közel magatokhoz, mint ahogy én sem éreztem ezt gyerekként a szüleimmel. Nem vádolom azzal magam, eddig mit és hogyan tettem. Valamikor azt hittem, a jeles tanulmányi eredmény, az egyetemi végzettség szükséges ahhoz, hogy jól boldoguljatok. Már nem várom el, hogy jeles tanulók legyetek, hanem arra igyekszem figyelni, hogy jól érezzétek magatokat a bőrötökben, s köztünk.

Már tudom, hogy nem kioktatással kell tanítanom, hanem úgy, ha egyedi lényekként kezellek benneteket, akik azért érkeztek ebbe a családba, hogy az indulásotok előtti életcélokat teljesíthessék. Igyekszem, hogy egyre közelebb kerüljek a belsőtökhöz, ez már sok-sok pillanatban, helyzetben sikerült. Tartóssá szeretném tenni a nyíltságot, az őszinteséget, hogy a szeretet szüntelenül beáradjon ezen az ajtón. Tudjátok: számíthattok rám minden helyzetben, mindig és mindenhol, ha bármi bántódás vagy öröm ér benneteket.

Egyszerű, szeretetreméltó embert szeretnék belőletek faragni. Ezt egy módon érhetem el, igyekszem jó példát mutatni nektek. A háttérből igazgatlak titeket óvatosan, gyengéden, ahogy a madár tanítja repülni fiókáit.

Szabadnak szeretnélek tudni titeket, ne kösse le a hatalmi harc erőtöket. Féltettelek benneteket, de bízok a Teremtésben, aki vigyáz ránk. Igyekszem élvezni azt, hogy együtt lehetünk most és itt. Köszönöm, hogy engem választottatok anyátoknak!

 

Az anya szeméből

 

Kedves kis teremtményem,

Ki egykor bennem nőttél,

Picike ember-lényem

Egyre nagyobb lettél.

 

Most nézlek féltve-óvva,

Simogatva lelked,

Tanítgatlak rosszra-jóra,

Erősnek kell lenned!

 

Ki kell állnod a világ

Tomboló zajában

A próbát, mi vár reád

Kicsi kis hazánkban.

 

Szeretném, ha örömmel

Lenne utad kirakva.

Igazgatlak két kezemmel

Mosolyt csalva arcodra.

 

Sok most a könny, a panasz,

Nehéz talpon lenni,

De sírásunkra jön vigasz

Csak ebben kell hinni!

 

Bízzunk abban, hogy a sors

Végre megsegít minket,

Együtt nevetünk akkor

Szebbnek látva mindent.

 

De addig fogjuk egymás kezét

Erősen, tartsunk ki,

S meglásd megéri a szenvedést,

Kacagva jutunk ki.

 

Visszanézve a bánat, a bú

Már örömnek látszik,

Az a szó, hogy szomorú,

Múlt idővé válik.

 

 

Férjemnek

 

Mikor összekerültünk, még oly egyformának tűntünk, hisz egy érdekelt bennünket: a közös szórakozás, a zene, a bulik és barátok. Összekötöttük az életünket, s hűséget fogadtunk egymásnak. Megérkeztek a gyermekeink, s mi úgy gondoltuk, a boldogságunk ezzel teljes lett. Mégis távolodtunk, hisz nem tudtuk megosztani a belső gondolatainkat. Sokszor megbántottuk egymást, s haragudtunk tehetetlenül a másikra. Kiderült, hogy annyi mindenben különbözőek vagyunk. Mindketten ráléptünk arra az útra, amely számunkra a legfontosabb, amiért leszülettünk a földi világba. Sokáig akadályokat tettünk egymás elé, magunk képére akartuk formálni a másikat, mintha azzal megoldottuk volna a köztünk levő távolságot és problémákat. Ez nem vezetett csak összeütközésekre. Nem beszéltünk meg semmit, csak rakódott bennünk a kimondatlan réteg. Nem maradt közös témánk, csak belül ragaszkodtunk a másikhoz továbbra is. Megosztottuk a szerepeinket, a tiéd az ész kormányzása lett, enyém az érzelmeké, s nem találtuk a közös nevezőt.

Én elmerültem a belső világomban, de nem csak magam miatt történt mindez. Mindannyiunkért, hogy végre letörhessem múltam béklyóit, és tiétek lehessek igazi valómban. Egyedül éreztem magamat sokszor, de már tudom, én csaptam be az ajtót magam mögött, s hiába keresgéltem a kilincset. Nem értettem a zár nyitásához sokáig. A kulcs a megbocsátás és a feltétlen szeretet volt. Gondolatban szeretettel vettelek körül, lágyan magamhoz öleltelek, s erre kicsordultak a könnyeink. Egyre gyakrabban bejött a valóságba is a tiszta érzés. Már tudom, nem irányításra van szükséged, hanem csak arra, hogy fogjam a kezed.

Tudd: melletted állok, ahogy eddig is minden nézeteltérésünk ellenére tettem ezt. Köszönöm, hogy aggódtál értem, s nem hagytál teljesen magamra, amikor megbetegedtem. Megosztani nem tudtam a gondolataim, de elég volt, hogy tudtam, mellettem vagy. Hagyd, hogy én is járhassam az utam melletted, mert szükségem van a szabadságomra. Én is elfogadlak olyannak, amilyen vagy, s így szeretlek. Köszönöm, hogy nekem ajándékozott a sors!

 

Közel vagy, s mégis oly messze,

Szeretnélek magaménak tudni,

De mikor nézem, máshol jársz merengve,

Tudom, szabadnak kell hagyni.

 

Egyformák vagyunk, mégis oly másak,

Vérünk összeforrt végleg,

S ha hódolunk a földöntúli násznak,

Egyek vagyunk, ez a végzet.

 

De újból jön a virradat, az új nap,

S mi rójuk utunk külön,

De találkozunk, ha itt a pillanat,

Magányunkban itt az öröm.

 

Oly egyedüli, különös szerelem ez,

Utódainkban élünk tovább,

Gyermekeink szerelme teljes legyen,

Tudják, mi az igaz boldogság!

 

 

Sokáig azt hittem, a miénk mintaházasság, de a gyűlölet, a harag, a meg nem értés felütötte fejét, s ha hagytam volna elhatalmasodni felettünk, azt hiszem, semmi jó nem származott volna belőle. Nem adtam fel a gondok közepén, elrugaszkodtam a talajtól, s onnan néztem le az álláspontjainkra. Így megértettem a másik szemléletmódját, s ez megoldotta azt a helyzetet, amiben megrekedtünk. A megbocsátásokkal, a párom megértésével áttetszővé vált az a besötétedett réteg, amely takarta a régi érzelmeket.

Ma igyekszem a tiszta szeretetre koncentrálni, látni azt a jószívű, szerető lelket páromban, akit annak idején megismertem.

 

 

A gyógyszerekkel való gyógyítás

 

Villamoson utaztam, s mellettem két idősebb bácsi beszélgetett. A gyógyszeriparról folyt a szó, s úgy látták, hogy szomorú fordulatot vett a gyógyítási szándék: egyesek ebből húznak jókora hasznot.

Miközben a patikában váltottam ki a gyógyszerem, megrettentem. Ezerféle doboz sorakozott a polcokon tömött rendekben, s úgy kínálták ezeket a csomagokat, mint valami cukorkaüzlet változatos felhozatalát. Rengeteg a beteg, drágák a gyógyszerek, s azt akarják velünk elhitetni, hogy elég bevenni a pirulákat, s itt az EGÉSZség. Bármilyen kórral fordulunk orvoshoz, első dolga az lesz, hogy ír nekünk receptet. Tudom, jó a lázcsillapító, az antibiotikum (módjával), de a fájdalomcsillapító, a nyugtató nem oldja meg az alapbetegséget. Enyhítik a tüneteket, de a valódi okokat szépen megkerülik. Úgy érzem, mintha csak hibás alkatrészt javítanának bennünk, az egész emberre nem tekintenek.

Gyerekeimet apróbb korukban teletömték antibiotikumokkal, mire egyszer csak azt mondtam: elég belőlük. Talpmasszírozót kerestem, megtanultam tőle a fogásokat, megfertőződtem a természetes gyógymódokkal. Használt a talpgyúrás, csökkentek a gyulladások, s az érintés közben észrevétlenül energiát adtam át fiaimnak. A régi, bevált dolgok használnak ott, ahol a piruláktól túladagolásunk lett. A gyógyfüvek, a hit, a masszázs káros mellékhatások nélkül segítettek.

 

Temérdek pénzt fektetnek a gyógyszerekbe, s a megelőzésre, az egészséges életmód tanítására, az emberek lelkivilágának a helyreállítására oly keveset áldoznak.

 

Szívesen választanék természetes gyógymódot az egészségügyben, ha lenne erre lehetőség. Bízom benne, hogy a jövőben felkarolják ezeket, s csak indokolt esetben szedetik velünk a pirulát. Belső gyógyulásra van szükség, csak ez gyógyítja a külső fekélyeket, erre pedig a vegyi anyagok nem alkalmasak.

 

 

A halmozás, és a pazarlás

 

Keresetem a minimálbér körül mozgott, Dénes fizetése enyémtől vastagabb volt. A mindennapi költekezéshez elég volt a jövedelmünk. Mindig voltak tervek, cserére szorult volna annyi minden, ami elavult. A lakást tágasabbra, világosabbra szerettem volna cserélni. Úgy gondoltam, elérhetetlen dolgok lebegnek előttünk, s emiatt kevés az, ami van.

Közben észrevétlenül felhalmoztam a felesleges dolgokat. Mániákusan jártam a turkálókat, valami arra hajtott, hogy költsek, vásároljak. Más megunt holmijának úgy örültem, mint gyerek az új játékszernek. A fiúknak válogattam pólót, nadrágot, cipőt, ezek annak megfeleltek, hogy összekenjék az udvaron. Többet nem vettek fel ezekből, mert nem volt jó a méret, vagy egyszerűen csak nem tetszett. Bebeszéltem magamnak, hogy nem telik az újra, közben tele volt a szekrény ruhával.

Megváltoztak a nézeteim, s úgy dobáltam ki a sok ruhát, táskát, amit meguntam, vagy sosem hordtam, mintha felesleges kilóktól szabadítottam volna meg a felszálló légballonomat. Adtam ide-oda, a kuka mellé sem sajnáltam kitenni.

Rádöbbentem, az ételekkel ugyanezt műveltem észrevétlenül. A piacról hozott friss gyümölcsöt tologattuk egymásnak, közben ez-az megfonnyadt. Rendeltem egyre a házilag gyúrt tésztát, s a régit használtam fel főzéskor. Porlepte befőtt és savanyúság került elő a pincéből, több éve csücsült elfeledve a polcon. Attól tartottam, kifogy a készletem, nem lesz mihez nyúlnom. Vettem a csokoládét kilós kiszerelésben, s mint a mágnes, vonzott bennünket a teli doboz. Kielégített, hogy olcsóbban jutottam hozzá, de az már nem volt eszemben, hogy sokkal több fogyott. Ha nagyobb áruházba vetődtem, többet költöttem összességében, mint szerettem volna. Az akciók rászedtek, nem vásároltam tudatosan.

Nem éheztünk, sőt! Felesleg volt. Megvettük, amit megkívántunk. Eközben mondogattuk, hogy nincs erre sem, arra sem pénzünk. A tudat - hogy nincs pénzem, ezért takarékoskodjak mindennel - becsapott és rászedett rendesen.

Felismertem a pazarlást életemben. Rájöttem, nem vagyok szegény. Érdekes a dolgok háta mögé nyúlni.

 

Megváltozott tudatállapotban kicsit másképp láttam a dolgokat, mint azelőtt. Mintha kívülállóként szemléltem volna önmagam szokásait, amelyet azelőtt észre sem vettem. Igyekszem nem halmozni az élelmiszert, ruhát, mióta rádöbbentem e fontos felismerésre.

 

 

Az ízlelgetés, mint szokás

 

Állandóan csipegettem valamit. Keresgéltem, mit lehetne enni. Ha főztem, ízlelgettem. Ha más evett, megkívántam. Mikor egyedül maradtam a négy fal között, valamire „fájt a fogam”. Egy kis édesség, keksz, bármi, ami ehető. A gyümölcsevést is túlzásba vittem. A gyógyszereim fokozták az étvágyat, és beteges ehetnéket alakítottam ki magamban.

Tudtam én, hogy akkor kell enni, ha megéhezünk. Annyit, amennyi éppen csak jólesik, azt is jól megrágva. Mégis valami hiányzott testemnek, s igyekeztem pótolni valamivel. Pillanatnyilag élvezetet nyújtott az ételek íze. A kilók pedig ragadtak rám egymás után.

 

Így álltam a majszolgatással, a hasam kényeztetésével. Nem is gondolkodtam, csak eszembe jutott valami finomság, és már azt vettem észre, hogy eszem. Ezek után nem mertem a mérlegre állni, s mérgelődtem, hogy régi nadrágom nem ér össze a pocakomon. A tudatosság elérése segített ezen a problémán, amikor más energiával kezdtem pótolni a bennem feszülő hiányérzetet. A testsúlyom ekkor szépen elindult lefelé.

 

 

Szüleim sebei

 

Anyukám mély lelki és testi sebeket szerzett gyerekkorában. Tudtam valamit homályosan, mégsem ért el a tudatomig az ő baja.

Kisiskolás korában daganatot fedeztek fel a nyakában, s az akkor újnak mondható „gyógymóddal”, sugárral kezelték. Ez összeégette nyakában az ereket. A szétroncsolt véredények összeugrottak, bevéreztek annyira, hogy össze-vissza kaszabolták a felszínt, keresve a sérült, vérző végeket. Egy évig feküdt élet és halál között egy fővárosi kórházban, számtalanszor vért kapott, s az is előfordult, hogy újraélesztést alkalmaztak. Nagymamám már ekkor három gyereket nevelt, nem tudott anyu mellett lenni. A kis beteg halálra volt rémülve az idegen helyen, és kialakult benne a rettegés. Félt az emberektől, a haláltól.

Apukámat elhagyta az anyja kicsi korában. Ő nagyapámmal maradt, aki egy új házasságba vitte a gyereket. Közös gyermek született az új családban, aki előtérbe került apu rovására. Maradt az utca, a haverok, az ital. (Érdekes, akárcsak nekem.) Azzal a tudattal nőtt fel, hogy eldobták, nem szerették. Ennyit tudok róla nagy vonalakban.

Zsenge korban kerültek össze. Mindketten menekültek az otthoni állapotokból. Anyu nagyapa erőszakoskodása elől, apu mostohaanyja elől. Fiatalok voltak és sérültek. Albérletben laktak, mikor én megérkeztem annak ellenére, hogy nem igazán szerettek volna babát. A fejük tele volt megoldatlan kérdéseikkel, kapcsolatuk pedig inkább egymás őrlése volt, mint együttélés. Egy éves koromban anyukám szüleihez költöztünk. A házasság kudarcba fulladt, a szülői közelség már túl soknak hatott.

Nem sokat tudok róluk, nem meséltek. Csak a saját sérelmeiket ismerem pár szóban. Ismeretlenek előttem, nem tudom, milyenek lehettek fiatalon, mit gondolhattak, mit éltek át.

Felnőtt fejjel megértem őket, de gyerekként nem láttam messzebb önnön sorsomnál. Anyukámat betegnek, magának valónak ismertem, apám messzi városba költözött, ritkán láttam. Nem volt mintám, támaszom szüleimben. Nagymamám pótolta az anyai hátteret, vele együtt laktunk úgy tizenkét éves koromig. Nagyapám elérhetetlen, magas hegyen csücsült, ahová nem láttam fel, hiába kémleltem.

 

Igyekszem szüleimet megérteni, s szeretnék hozzájuk közelebb kerülni. Két sérült ember mit is adhatott volna át nekem, mikor nem ismerték azt, hogyan lehet szeretni.

 

 

Lezárt ajkakkal

 

Halk, csendes gyerek voltam, hisz nem tudtam beszélgetni, kifejezni magam. Barátnőim előtt fülig pirultam, ha a fiúkról esett szó. Ettől még inkább zavarba jöttem, s magamba zártam a gondolataimat.

Kamaszként elragadott a társaság, az ital feloldotta gátlásaimat. Vicceket meséltem, hangoskodtam, úgy éreztem, végre figyel rám valaki. Játszottam a nagy lázadót. Ebben az időben úgy viselkedtem, mint akit kicseréltek. Az akkori barátok úgy emlékezhetnek rám, mint egy vagány csajra, akinek felvágták a nyelvét. A fájdalmaim azonban csak a papír ismerte.

Mikor a gyerekek megérkeztek, még nem éreztem a bűntudatom súlyát. Később a munkahelyemen, ahogy kezdtem „jobbá” válni, egyre inkább lecsendesedtem. Szégyen volt a múlt, s kívülállónak éreztem magam más felszabadult szövegelésével szemben. Rendkívül jól esett viszont a törődés, amikor őszinte figyelmet éreztem egy-két kedves kollégámtól, s ezeknek jobban meg is nyíltam.

Hullámokban jött életemben a magány, a csend. Sokszor zavart a szótlanságom, viszont megtanultam hallgatni, odafigyelni a másikra.

 

Rájöttem egy fontos dologra: a szótlan emberekkel kell törődni a legjobban, mert nekik a legtöbb a problémájuk. Nem tudják megosztani, csak cipelik a batyut összeszorított ajkakkal. Mindenkivel lehet találni egy közös témát, ami felcsillantja az érdeklődést a magányos szemekben. Lehet, ez a pici segítség lendíti át éppen a szótlan szenvedőt azon a fordulóponton, amelyben megrekedt.

 

 

A kohászat légköre

 

Áldatlan állapotok voltak ezen a területen.

Lehúzott teljesen a mindennapi panasz, a holnaptól való félelem, hisz azzal gyötörtük egymást, ki mikor kerül az utcára. A munkámért járó kereset nem volt dicsőséges. Magamtól nem mertem felmondani, nem hittem abban, hogy sérülten új helyet találok. A tudatalattim azonban már elvágyott.

 

Azt hiszem, a munkahelyemen egyszerűen még arra voltam beállítva, hogy sodorjanak magukkal a körülmények. Nem mertem önálló döntéseket hozni, nem bíztam magamban, csak hagytam, hogy mások kihasználjanak. Hányan tesszük ezt úgy, hogy észre sem vesszük a célunkat, s lemondunk a létezés szabadságáról?

 

 

Elménk, az ész székhelye

 

Fura egy komputer. Itt dől el minden. Jó és rossz gondolatok, indulatok hajtják. Innen történik a kormányzás.

Bármelyik testrészem beteg volt, gyógyítottam könnyedén. Az elzáródott ereket tisztítottam gondolatban, mintha csakis ott lett volna a probléma gyökere. A fő gond már akkor is másutt volt, a koponyámban. A szemem meggyógyult, jött utána a skizofrénia.

A jövő betegségeinek legnagyobb hányadát az elmével kapcsolatos problémák fogják kitenni. Minden betegség kiindulópontja a helyes vagy helytelen gondolkodás. Ezért fontos megtanulni helyesen gondolkodni, uralni elménket!

 

Az agyunk lepipálja a legnagyszerűbb számítógépet is, ha tudatosan használjuk. Az ötletek, a döntések itt születnek, s összehangolják lényünket az anyagi világban.

Már tudom, sokkal többek vagyunk puszta anyagi szerveknél, s holmi szivacsos tekervényeknél. Ha az állandóan mérlegelő komputerünket csendre intjük, meghalljuk belül a bölcs, isteni énünket és szelíd segítővé válnak ekkor a fejünkben születő gondolatok.

 

 

            Muszáj venni valamit!

 

Feszítettek az indulatok. Vitáztam Dénessel. Azt akartam, hogy nekem legyen igazam.

Menni akartam, futni, futni, vásárolni, vásárolni, venni minden hülyeséget. Venni nadrágot, sapkát, villanyborotvát. Pénzt akartam, többet, elhalmozni a családom. A vásárlásban kiélni magam, adni akartam azt, ami nekem nem jutott. Nem volt nálunk ajándékozás.

Valami odabenn ordított, követelt, kért, könyörögött. Szeretett volna kapni valamit. Odafigyelést, megértést, nem gyógyszert.

Olyan indulataim voltak a mélyben, amelyeket elfojtottam. Mászkálnom kellett! Vásárolnom kellett!

 

Megváltozott tudatállapotban kiéltem indulataim. Felismertem, hogy vásárlási mániám volt. Ma már nem hódolok ennek a szenvedélynek, miután szembesültem a ténnyel.

 

Azért akartam megvenni magamnak és családomnak a jobb holmikat, mert úgy éreztem, ezzel adom a szeretetemet. Az őszinte érzelem ajándékozása nem a tárgyakon múlik, attól független dolog.

 

 

Lucifer

 

Elképzeltem, hogy én vagyok az eltévedt angyal, Lucifer, aki kajánul ott vigyorog elmém mélyén. Az angyalok segítenek, hogy most jó útra térjek. Nem is olyan rossz gondolat. Ennél már nincs mélyebb, így nincs, akitől féljek.

A bűneim? Jót akartam, a tapasztalatot. Lehet, akkor önfejű voltam, ártottam ennek-annak, de mindig a tudásvágy hajtott előre. A tanulni akarás. Szégyelljem magam emiatt? Másképp nem lenne megbocsátás. Ittam gyerekkoromban? Kíváncsi voltam. Lefeküdtem valakivel? Kíváncsi voltam. Nem volt jó egyik sem, már tudom.

Nem vagyok Lucifer. Csak magamra öltöttem kicsit a szerepét.

 

Megváltozott tudatállapotban magamra öltöttem egy pillanatra Lucifer szerepét, aki a sötétség megtestesítője. Számomra már érthetővé vált: nincs mitől félnem. Árnyék nélkül nincs fény, s az árnyék a tudatlanság, az indulat. A fény a tudatosság, a szeretet. Ennyi az egész. Önmagunkban van mindkettő. Megtapasztaljuk, hogy a fény hiánya milyen szenvedéseket okoz bennünk, s ennél gyönyörűbb az, mikor átjár bennünket a Teremtés éltető világossága.

 

 

A skizofréniával karöltve

 

Azt hiszem, gyermekkorom óta cipeltem magamban. Mindig túlzott mértékben voltam szégyenlős. Kialakult bennem a negatívizmus, félelmeim hálójában vergődtem, ugyanakkor szeretetre vágytam.

Bombázni kezdtem magam a pozitív megerősítésekkel, s közben el akartam felejteni a régi dolgokat. Elfojtottam annyi mindent, s mint a gejzír, feltört a szenvedő énem. A fel nem dolgozott félelmek, indulatok dolgoztak a mélyben. Összesűrítettem őket egy izzó gömbbé, s ez ott lüktetett elevenen bennem. Az új Andi jó és kedves akart lenni mindenki felé. Széttört a személyiségem.

Mikor bekerültem a kórházba, több személy szólalt meg belőlem. Hol innen, hol onnan szólalt meg fejemben egy hang. Egyik személyem Jézus volt. Petőfi is él bennem, valami a lelkemben az igazságért kiált, s írni akar, harcolni egy jobb világért. Ezek a személyek követendő minták nekem.

Az elnyomott keserűségem olyan elemi erővel tört fel belőlem a pszichiátrián, mint egy lavina. Eltakart szemmel zokogtam, nem tudtam az orvos szemébe nézni. Ez volt a majdnem megvakulásom oka. Csak egy szemmel akartam nézni a világot, annyi volt bennem a sérelem, a bűntudat.

Túl nagyot fordult a gondolatvilágom egy élet alatt, s a régi felfogás még nem akart szabadulni tőlem. Első és harmadik személyben hallottam magamban egy hangot, s annyira erős volt, hogy mindent betöltött. Szappanoztam a kezeimet hosszú ideig, közben az járt a fejemben, hogy valóban lemosom a piszkos dolgokat. Elszálltak a gondolataim. A családom után ki kellett mosnom a „szennyest”, de odáig fajult az egész, hogy a pincében porosodó magyar zászlót is sikálni kezdtem. Nem figyeltem a külvilágra. Zavart és feledékeny voltam, hisz belső gondolataim száguldoztak bennem, s mint a gumilabda pattogtak a fejemben. Olyan síkokra szálltam el, amelyek elhatároltak a környezetemtől.

Ez egy mozzanat volt a sok közül, amely lejátszódott bennem. Valóságosnak hallottam a hangokat, a belső feszültségem szülte ezeket. Mindezek mellett olyan misztikus élményeket is átéltem, hogy tudtam, nem csak skizofréniáról van szó nálam. Megváltozott tudatállapot kellett ahhoz, hogy beletekintsek a teremtésbe.

 

A skizofréniás emberek darabokra tördelik elméjüket. Gyógyszerrel csak enyhíthető a baj. Azért nem tudnak meggyógyulni, mert nem beszélhetik ki többféle énjüket senkinek, aki őszintén, megértéssel meghallgatná őket. Ha sikerül feloldani az elzárt ént, akkor az megnyugszik, elcsendesül. Nekem az írással sikerült, több éven keresztül.

 

 

Haragosan

 

Vitát nyitottunk, képtelen voltam magamba tartani azt, ami bánt. Úgy gondoltam, muszáj megbeszélnünk dolgokat. Mindketten kötöttük magunkat saját nézőpontunkhoz.

Azt mondtam Dénesnek, bízzon bennem. Felnőtt ember vagyok, tudom, mit csinálok. Másnap reggel fogfájással keltem. Nem tudtam zöldágra vergődni, a harag fájdalommá alakult. Relaxáció közben próbáltam elengedni a dühömet. Kerestem honnan jött.

Először egy álom jutott eszembe: főnökömre haragudtam, amiért alázatosan kellett viselkednem. Nem lehettem önmagam. (Jellemző volt a férjem és köztem lévő kapcsolatra.) Utána másik álom: sorsom hasonló lett volna egy öngyilkos barátunkkal. Átfutott a fejemben egy pillanatra a gondolat: miért nem üt el egy autó? Ezután némán tüntettem.

Megkérdeztem magamtól, kire haragszom? A családra, mert nem lehetek önmagam. És haragszom Atyámra, amiért világra kellett jönnöm. Szeretem és haragszom az Atyámra egyszerre.

Minek jöttem én világra? - ez a gondolat oly ismerős volt a tini koromból. Tehát itt volt a haragom gyökere. Haragudtam a világra, így volt valamikor. A méreg még ott munkált a mélyben, lenn, míg fel nem tört lávaként, s el nem csitult. A dühöm szétszóródott mindenfelé, legalább nem irányítottam egy helyre. A fogfájásom maradt. Sokáig jártam vele kezelésre. Tanultam indulataim halkan levezényelni.

 

Érdemes néha megnéznünk, honnan erednek indulataink, kinek célozzuk őket. Én ezt találtam magamban, legalábbis a valamikori énem eredőjében, amit annyira sutba vágtam volna. Nem szégyen a harag, hisz szerves részünk ugyanúgy, mint a szeretet. Úgy lehet szabadulni tőle, ha felismerjük forrását, irányát, átéljük rövid időre, s feloldódik abban a közegben, amelyből érkezett.

 

 

Szűk farmerben

 

Tizenhárom éves lehettem, mikor bejött divatba a szűk, csöves nadrág. Nekem ebben az időben lengő szárú nadrágom volt, nyomott mintás, műszálas anyagból. Nagyon maradinak éreztem magam benne. Nagyikám varrta nekem, de én ezt nem igazán értékeltem. Az osztálytársnőm egy nap valódi Levis farmerban jelent meg a suliban, s mi epekedve bámultuk, ahogy riszálta benne a fenekét.

Előhalásztam a szekrényből anyu régi, kifakult kordbársony nadrágját, s nagyi végigszaladt a szárán a varrógéppel. Megnőttem hirtelen saját szememben, a kislány átalakult menő csajjá. A kopott, szűk ruhában kezdtem el csöves pályafutásomat. Ebben csókolóztam először. Nagy akartam lenni, lázadó. Alföldi papucs, szimatszatyor került mellé, s a kockás ing egészítette ki a képet.

A nadrág hozta utána a hozzá való viselkedést: cigi, ital, ahogy ez akkor menő volt. Később kiharcoltam magamnak egy farmert is, de csak márka nélküli darabra futotta nekünk.

Tizenöt lehettem, mikor egy neves együttes énekese piros filctollal rádedikálta nevét a farmeromra. Ezzel egy csapásra elnyertem osztályfőnököm ellenszenvét. Izzadtan tomboltam a koncerteken, nem bánva, hogy a tömeg összepréseli a testem. Üvöltöttük a számok szövegét, s azt éreztük, valaki megért minket. Ilyenkor összeolvadt a lelkünk. Egy voltam azokkal, akiknek nem tetszett a rendszer, a kényszer, a család, a világ. Topisan jártuk a környéket, mentünk arra, ahol koncerteztek a menő bandák. Pénzünk nem volt, kéregettünk.

Szabad élet volt? Akkor annak tűnt. Később irtóra szégyelltem ezt az időszakot. Sokan voltunk akkor, azóta kiből mi lett. Biztos van közöttük bankár, titkárnő, és lezüllött alak is. Ki merre ment, ki mire vitte ezek közül a lázadók közül.

Nem szégyellem tovább azt az időt. Jó volt üvölteni, járni a koncerteket, követni a hippiket, akik békét és szerelmet hirdettek. Ma is ez a célom, de mennyivel másabb módon igyekszem ezt elérni! Lehet, nem a szakadt farmeromban üvöltök ma, de egy vagyok a tömeggel, aki ma is az igazságot keresi. Sikerült megértenem tini-önmagam, s nem fogok zavarba jönni, ha erről más is tudomást szerez. Igen sokat éltem e pár év alatt. Sok helyen megfordultam, rengeteg embert megérintettem.

 

Aki „búra” alatt nő fel, nem értheti ezeket a dolgokat. Olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek szinte löktek előrébb azon az úton, ahol keresem a békét, s az egység érzését.

 

 

A naturista parton

 

Már elég erős volt a kapcsolatom Dénessel, mikor a baráti társaságból hívtak bennünket napozni a nudista partra.

 - De fura. Meztelenül sütkérezni? Meglátják a testem, ami szégyellni való, vagy én látom meg azt, ami a másikon nekem olyan intim dolog. – gondoltam.

Dénes benne volt a dologban, s én rábólintottam. Többen, párokban kivonultunk a tópartra. Először takargattam magamat, de aztán rájöttem, senki nem bámészkodik, s nem jegyzi meg, ki hogyan fest ruhátlanul.

Tengerparton nyaraltunk fiatal házasokként, itt is természetes volt a naturista fürdőzés. Elnéztem akkor egy négygyerekes családot, milyen békében játszottak egymással gyerekeik, milyen normális dolog volt közöttük a meztelenség.

Később jó barátságba elegyedtünk az egyik szomszéd párral, gyerekeink még aprócskák voltak. Ők régóta jártak ki a nudista partra. Hívtak, hogy tartsunk velük, ha kedvünk van. Meglepődtem, amikor olyan közegbe csöppentem, ahol a családok (legtöbb gyerekekkel) mind régi barátként üdvözölték egymást. Az emberek kultúráltan viselkedtek, vécében végezte a dolgát mindenki, s egy csikket sem lehetett találni a homokban.

Eleinte csak alkalomszerűen, később sátorral is megfordultunk a tóparton. Régi ismerősként találkoztunk évről évre. Esténként, mikor a tó elcsendesedett, ültünk a csillagos égbolt alatt. Beszélgettünk, a srácok bedobták a poénjaikat.

A kollégáim elítélték az ilyesmit, én pedig pirulva hallgattam, ahogy megvetően tárgyalták ki a témát az orrom előtt. Akkor még azt hittem, csak a közvélemény a fontos, nem pedig az, én hogyan gondolkodom a dologról. Tartottam attól, hogy rajtam csámcsogjanak mások, mert én nem úgy viselkedem, ahogyan ők: merev szabályok és keretek szerint. Ahogy nőttek a gyerekek, már csak sátor nélkül ruccantunk ki egy-egy napra. Később győzött felettem a szégyenérzet, s elmaradtunk a nudiról.

Felejthetetlen élmény maradt számomra az érzés: a kristálytiszta vízben szabadon úszkáltam, mint egy önfeledt kisgyerek. Élveztem a testemet ölelő víz érintését, a nap sugara fürdette azokat a porcikáimat, amiről azt tanultam, el kell rejtenem. Az összetartozás érzése sokkal nagyobb volt, mint bárhol másutt. Nem takargatott senki semmit magából, mindenki valódi önmagát mutatta, és ez ott olyan természetesnek tűnt. Úgy láttuk a másik embert teljességében, mintha csak az arcára tekintettünk volna. Nem hiszem többé, hogy ez bűn. Egyszerűen csak megszokás az egész.

Azt hiszem, a mai társadalom elleni néma tüntetés is volt bennem ez a nudi dolog. Le a korlátokkal, a bűntudattal, a szégyenérzettel, le velük!

 

Mielőtt bárki ítélkezni kezd, önmagába nézhet nyugodtan: ha tehetné, nem kimenne ő is a naturista partra. A nudizmust összekapcsolják a szexszel, pedig a párok között ugyanolyan határok vannak, mint bárhol másutt az életben. Egy ruhátlan kisgyermeket mindenki megcsodál, de egy meztelen felnőtt már csúnya, és alávaló?

 

Meztelenül lettünk megteremtve, csupán mi neveltük magunkba a szégyenérzetünket. Művészeink megformálják ecsettel, vésővel és kalapáccsal azt, amit mindannyian tudunk legbelül: az emberi test gyönyörű. Csodálni valóak rajta a kifinomult izmok, egy formás kebel, egy nemi szerv.

 

 

Kéznyújtással átadni a magokat

 

A szeretet csatornáját kedves szomszédom, Ila néni nyitotta meg bennem, aki bűntudatos volt. Nem szerette magát eléggé, múltjában talált sok kivetnivalót. Nem volt időm megbeszélni vele a dolgokat, de rányitotta a szemem valamire: a szeretet gyakorlására. Sokat segített rajtam, de én vele ellentétben felismertem: nincs ördög, nincs sátán. Nincs mitől féljünk, nem kísért bennünket semmi. A bűntudattal csakis mi büntetjük magunkat.

Ila néni gyakran beszélgetett Robi bácsival, aki olyan kedves volt mindenkihez. Papnak tanult, de megnősült és gyermekei születtek. Marcangolta a bűntudat, amiért feladta a fogadalmát. Bűnös volt? Csak önmaga szerint, én inkább szentté avatnám, mert az életet és a szerelmet választotta. Rengeteg adott családjának, szomszédoknak. Megenyhül a szívem, ha eszembe jut mosolygós alakja. Messziről emelte a kalapját, mindig volt pár kedves szava ahhoz, akivel csak összefutott. Sugárzott belőle az együttérzés, az érzékenység, a jóindulat. Jézus nyomdokait követte, s széthintette a magokat maga után.

A mag így került e két bűntudatos emberen keresztül belém. A saját családom nem taníthatott olyan tiszta kedvességre és szeretetre, amennyit e két csodálatos szomszédtól megismerhettem. A bűntudat feldolgozása viszont már az én feladatom lett, s az ebből való szabadulást igyekszem én továbbadni.

Tudom, mindenki azt teszi minden pillanatban, ami akkori tudásához képest a legjobban kihozható belőle. Isten nem ítélkezik felettünk, sokkal inkább a szabadulásunkat segíti, ha mi úgy döntünk, hogy elég volt a szenvedésből. Terelget bennünket, mint egy jó szülő, hogy megtaláljuk helyünket.

 

Felülemelkedtem saját látókörömön, és más színben láttam a dolgokat később. Az ítélkezés magam és mások felett nem vezetett semmire, ma már a kéznyújtást választom. Segítek legyőzni a bűntudatot, amely oly sokunk életét teszi tönkre. Miénk a jövő, gyönyörűen, szabadon és tisztán, ha fogjuk ebben egymás kezét!

 

 

Az éltető levegő

 

Ez gyógyított engem, a levegő. Lemerültem olykor, mint egy kiszívott elem, s a testem élni kiáltott.

Automatikusan, felületesen lélegeztem valamikor. Görnyedten ültem az irodában, tüdőm alig telítődött meg. Jött a sok betegség, s arra nem is gondoltam, hogy nem cserélődik ki bennem rendesen az elhasznált energia, s helyébe nem áramlik a friss, éltető életerő. Tudomást sem vettem a levegő éltető voltáról. Pánikbetegként kapkodtam a levegő után, féltem, hogy megfulladok. Ekkor éreztem, milyen rossz a hiánya, s hiába állt a rendelkezésemre minden mennyiségben, én elzártam magam elől az útját.

Tanultam kevés jógát, mielőtt összeborultak bennem a dolgok, s a tudatom mélyén őriztem azt a mintát, hogyan vegyek helyesen levegőt. Második tudathasadásom után ezekkel a légzőgyakorlatokkal menekültem meg, annyira lecsökkentek az energiám. Mellé tornáztam, a testem valahogy tudta, hogyan kapcsolja a mozgáshoz a légvételt. Érdekes dolgok törtek fel belül, rejtett raktárokból. Nevetés, sírás, haldoklás, fura hangok szabadultak fel bennem, amint a tiszta energia árjárta azokat a pórusokat, ahol zárva tartottam valami régi élményt. Olykor grimaszokat vágtam magamban, megfeszítem az izmaim. Igyekeztem nem másokon levezetni a feltörő indulataim.

A levegő mindannyiunknak a rendelkezésére áll korlátlan mennyiségben. Ebben végtelenül gazdagok vagyunk, dúskálhatunk kedvünkre. Karnyújtásra vannak tőlünk a keleti technikák, amelyek ősi bölcsességet tudnak: a helyes légzés gyógyszer, energia a testnek, méghozzá a legnagyszerűbb, amivel a Teremtő ellát bennünket.

 

Olyan dolgot élek meg, ahogy egyre inkább elmélyülök a helyes légvételben, ami számomra azelőtt elképzelhetetlen volt. Érzem, ahogy a tiszta energia beáramlik a testembe, felpezsdülök, s élvezettel tölt el, ahogyan szétáramlik bennem az éltető folyam, s cseréli és gyógyítja azokat a sejteket, amelyek károsodtak bennem. A legnagyszerűbb kábítószer nem nyújthatja azt az élményt, amit érzek. Ez a Teremtő ajándéka, osztogatja, s mi elmegyünk mellette vakon, észrevétlenül.

 

 

Roni kutya

 

Peti keresztszülei kaptak ajándékba egy Angol szettert. Ilyen fajta kutyájuk volt valamikor, de most nem tudták vállalni, így feltették a nagy kérdést nekünk: megajándékozhatnak-e vele bennünket.

Hosszú ideig rágódtam a dolgon, nem akartam bérházban kutyát tartani. Egy megmentett macskánk volt azelőtt, de az egy másik történet. Rudinak ebben az időben gondjai voltak a suliban, aggódtam érte. Végül úgy gondoltam, jó hatással lesz a fiúkra, s a bennem háborgó tenger is csitulni fog az állati szeretet közelségére.

Megérkezett hozzánk a kutyus, a kis fenevad. Belépett, megnyaldosta a lábujjaimat, s az asztalhoz robogott, ahonnan a süteményt abban a pillanatban lerámolta volna, ha nem vagyunk résen. Beszaladt a gyerekszobába, felpattant Rudi ágyára és elégedetten rápisilt. Így kezdődött a tortúra, amikor új családtagunk berobbant életünkbe.

A szőnyeg tocsogott a kutyapisitől, a lakásban megrágott cuccok hevertek. Úgy éreztem, egy kis szörnyeteg került hozzánk, aki sosem lesz megnevelhető. Ellenséget láttam benne, s bántottuk, szidtuk, mikor rosszat tett, mert nem tudtuk fékezni, s rendre utasítani. Elegem lett belőle, megkérdeztem, visszaadhatom-e, mert kikészített az állandó rombolás és szeméthegy. (Visszagondolva bennem is volt gonoszkodás, erőszak, s mit várhattam volna cserébe?) A gyerekek ráuntak a kötelező sétáltatásra, mivel a játékszerükkel törődni is kellett.

Beköszöntött a tél. A bepisilések csökkentek, de garázdálkodott állandóan, azt hittem, sosem nyugszik meg. Kutyusunk elkezdett köhögni, öklendezni. Fekete orra száraz és meleg volt, bágyadtan feküdt, s nézett ránk bánatos szemekkel. Összekaptuk, az állatorvoshoz vittük, aki gyógyszereket írt fel neki. Elnéztem a beteg kis jószágot, s annyira szerettem volna segíteni rajta. Nem akartam elveszíteni, rádöbbentem, szeretem, hozzánk nőtt már, s a lénye észrevétlenül belefonódott a mi életünkbe. Gyógyulni kezdett, mi bátorítottuk, simogattuk, szeretgettük. Azt hiszem, ekkor nőtt igazán hozzám. Nem bántottam többé. Mintha megérezte volna, hogy már szabad az útja a szívünkhöz, egyszeriben jó kutyuska lett belőle. Elmaradt a bepisilés, legfeljebb egy papucson próbálta ki a fogacskáit, s olyan kezessé vált, mintha mindig is ismerte volna a rendszabályokat.

Kinőtte magát családtagnak. Már gyönyörködöm a formás testében, a fehér szőrén oly játékosan szétszóródó fekete pettyekben, a bajuszának a csiklandozásában. Hízelkedésével szinte mondja: - szeretgessetek engem, jól esik a törődés. A hazaérkezőnek annyira örül, mint senki más. Nem hazudik, hisz teste fickándozik a nagy ujjongásban. Mikor leülünk a fotelbe, előbb csak egyik lábát, majd a másikat teszi ránk, végül már ölünkben fekszik észrevétlenül. Ha nem engedjük fel, lábunkhoz kuporodik, megelégedik azzal, hogy érezheti a közelségünket. A gyerekek nyúzzák-húzzák, ugráltatják, s ő úgy tűri, mint egy jámbor plüssállatka. Egymáshoz idomultunk, mintha mindig is összetartoztunk volna. Megnyugodott. Egyedüli csintalansága annyi, hogy távollétünkben az ágyra fekszik, ami egyébként nem megengedett. Ilyenkor látszólag összeszidjuk, aztán mosolygunk rajta, mert bűnbánó tekintettel fordítja el a fejét. Nagy sétákat teszünk vele, ami nem válik a kárunkra.

Boldog vagyok, hogy hozzánk került. Szeretetet ad és kap, gyakran derülünk a játékosságán. Érti a szavainkat, a gondolatainkat, s mi is megtanultuk olvasni a testbeszédét. Élő energiaként működik a lakásban. Elég ránéznem, ha gyönyörködni akarok valamiben, s szinte ellágyulok a látványától. A két szem oly értelmet tükröz, amiből érteni lehet: ő egy gondolkodó, érző lény, nem csupán egy ostoba állat.

 

Ahol szétesőben van a család, egy kutya szeretete észrevétlenül köteléket fon újra a családtagok között. Azt gondoltam, rossz egy mozgékony állatnak a lakásban, de hozzászokik a békés egymás mellett éléshez, ha megkapja a megfelelő törődést. Az erőt ő hozta közénk, mikor a legjobban szükség volt rá, mikor eltávolodtunk egymástól észrevétlenül. Gyerekeim megváltoztak, mintha szívük ajtaja nyitottabb lenne, amikor dédelgetik a szőrmók kutyánkat. Köszönöm annak, aki nekünk ajándékozta, s köszönöm a sorsnak, hogy köztünk lehet!

 

 

Cila cica

 

Nem akartunk mi befogadni semmilyen állatot a bérházi lakásba. Szőrök, szagok, egyéb nyalánkságok visszariasztottak a gondolatától is. Mivel bérházban nevelkedtem, fogalmam sem volt arról, mit nyújthat egy állat az embernek.

A gyerekek egyszer találtak egy kiscicát a bokorban. Nyakára hurok volt szorítva, szemeiből véres lé csordogált. Nagyobb szomszéd gyerekek megkínozták a szerencsétlen állatot, majd sorsára hagyták. Peti megmutatta nekem a rémült macskát. Kikötöttük a zsineget, felemeltem, becsavartam egy pokrócba. Remegett minden apró izma, ahogy ölemben tartottam. Nem tudtam egyszerűen csak letenni, és elfordítani a fejem. Közeledett az este, levittük a pincébe. Megkínáltuk tejjel, szalámival, s leoltottuk a lámpát azt gondolva, hogy biztosan nem éri meg a reggelt szegény. Másnap bánatosan lebaktattunk, és meglepetésünkre elfogyott az enni- és innivaló, de tapodtat sem mozdult helyéről cicánk.

Felhoztuk a fürdőszobába, mintha csak átmeneti szállást nyújtottunk volna számára. A szemei tisztulni kezdtek, váladékoztak sokáig. Szerencsére nem szúrták át a szemgolyóját, de az egyik úgy tükröződött, mint egy fénytelen üveggömb, valószínűleg vak maradt erre. Észrevétlenül közöttünk maradt. Oly hálás volt nekünk, hogy szinte a hangját nem ismertük. Nem nyávogott, de ha beszéltünk hozzá, mozgatta a száját. Válaszolt a maga kis nyelvén fura nyekegéssel. Megnyugodott, játszott, meghúzta magát csendesen közöttünk. Soha nem követelt, egyszerűen csak örült, hogy menedéket és ételt kap.

Több hónap után úgy gondoltam, kiengedem az erkélyre kicsit világot látni, mivel a szabadság a vérében volt, bárhogyan sérült is meg. Mikor először kikukkantott az erkély keskeny résén át a külvilágra, a remegés végigszaladt testén: emlékezett. Apró szemeiben rémület ült, ahogyan felém fordította fejét. Később már kíváncsian tekintgetett kifelé, s egy napon kinn találtam az erkély alatt (földszinten lakunk). Napról-napra egyre távolabb merészkedett. Az ösztönei győztek végül, kandúrunk hosszú kiruccanásokat tett, sokszor csak enni és aludni tért hozzánk haza. Élte kóboréletét, hajtotta a vágy és a kíváncsiság. Idegen emberek közelébe soha többé nem merészkedett.

Egy évvel a befogadása után épp egy szülői értekezletről jöttem haza, a gyerekek sírva vártak. Cilánk élettelenül feküdt az út szélén, koponyáját összelapította egy autó. Sírtunk, mintha családtagunkat vesztettük volna el személyében. Összeszedtem a merev testét, eltemettük a temetőben.

Napokig, hetekig kerestem a szememmel utána megszokásból. Egyik este, ahogy Rudihoz bújtam, odasúgta nekem: - Nem lehet felfújni Cilánk fejét pumpával? A halállal való szembesülés megrázta. Így vagyunk szeretteinkkel is, mikor elmennek közülünk. Hiányukat nehezen fogadjuk el, hisz beleszövődött életük a mi hétköznapjainkba.

Később rájöttem, hogy kis halottunk kutya formájában visszajött közénk, s más alakban, más szereppel, de a kedves állatunk újra boldogít bennünket.

 

Mire tanított meg a cicánk? A szenvedése, a félelme, a ragaszkodása és a hálája olyan élőlényt tükröz, aki előtt meghajolok. Aki szórakozásból kínozza, nem tudja, mit művel. Mikor együtt él velük az ember, akkor döbben rá, mennyire őszinték. Ha engedjük, tanítanak bennünket. Hogy mire? A feltétel nélküli szeretetre.

 

 

A teknőcök

 

Rudi kapott ajándékba egy teknőst a barátjától, mert ráunt a fiú. Mindez Cila előtt történt, így ez volt legelső állatunk a lakásban.

Vettünk hozzá nagy akváriumot, vízforgatót, Dénes fabrikált egy neonlámpát, hogy teknőcünk melegedjen alatta. Kevés napfény jut be a lakásba, így többnyire mesterséges fénynél sütette magát. Magányosan ácsingózott a sarokban, azt gondoltam, talán szomorú lehet társ nélkül. Felüdülésképpen kitettem szaladgálni a szőnyegre, de ő előszeretettel bújt el egy eldugott zugban. Figyelgettem, apró szemeiben milyen értelem lakozik, mire gondolhat, mit érezhet. Két tenyerem között melengettem hűvös testét, s a nyaka alatt engedte a simogatást is.

Puhának tűnt a páncélja, így kalcium injekcióra hordtuk az állatorvoshoz. Később a szemére nőtt egy fehér hártya, sőt a fejének egyik oldalán különös daganata lett. Agykontrollal gyógyítottam gondolatban. A duzzanat idővel visszahúzódott, szeme érdekes módon kitisztult, egészséges lett. Ekkor kaptunk ajándékba (de már én is venni akartam) egy kisebbet, ő világos volt, mint a fű, az öreg mélyzöld színe mellett. Ez a pici ijedten rezzent össze minden közeledésre, s eszeveszett kapálózásba kezdett. A nagyobbik udvarolni kezdett neki, első két lábát rezegtette a kicsi felé. Úgy éreztem, ketten már mozgalmasabb életet élhetnek az akváriumban.

Egyszer eltűnt a nagy, majd a kicsi is. Kitettem őket napozni az ablakba, a szél befújta a függönyt az akváriumba, s ők létrának használva a csipkét kimásztak a szabadba világot látni. A kicsit megleltük, a nagyobb egy hónap múlva került elő sárosan és kiéhezetten a szomszéd kertjéből. Közben lett macskánk, majd hörcsögünk is.

A tekiket megunták a gyerekek, szükség volt a helyükre. Meghirdettem az újságban, új gazdit kerestem nekik. Egy anyuka jelentkezett a lányával, napfényes, kertes házba vitték a mi állatkáinkat. Megnyugodtam, hogy jó helyre kerülnek, ahol élvezhetik a napsütést korlátlanul.

Miután elbúcsúztunk tőlük, gyakran álmodtam azt, hogy rengeteg teknős van egy nagy akváriumban, vagy vízparton egymás hegyén-hátán. A gyerekek is beszámoltak hasonló álmokról. Én hiszem, hogy ők is érző lények. Meghálálták nekünk a gondoskodást, a gyógyítást, a szeretetet. Hozzásegítettek valami módon további állatainkhoz. Álmainkon keresztül üzentek nekünk. A sok-sok teki azt akarta tudatni, hogy szeretetből úgy fogunk gazdagodni, ahogyan megszaporodtak az álombéli teknőceink.

 

Érdekes, mennyi állat került be életünkbe „véletlenül” egymás után! Legyen az hüllő, vagy emlős, megsokszorozva adják vissza azt, amit kapnak: a gondoskodást, a szeretetet.

 

 

A húsevésről

 

Második tudathasadásom után megszületett bennem a döntés: nem eszem többé húst. A családom továbbra is fogyasztja, én megfőzöm, de nem kívánom.

A húst szójával váltom ki. Igyekszem egyre több zöldfélét tenni a többiek elé is. Tiltani nem akarok senkinek a húsmentes étkezésben, aki akar, az követhet.

Tele van a bolt párizsival, ilyen-olyan felvágottal, szalonnával, virslivel. Mennyi élet kioltását vonja ez maga után! Mindezekre mostanában döbbentem rá, azelőtt úgy ettem mindezt, mintha csak egy tápláló falatot vennék a számba. Tudom, a leölésüknél érzett haláltusa félelmét is átvesszük a fogyasztásukkor.

Megpróbáltam régebben is hús nélkül, de a családdal való közös ebéd visszarántott. Már más a helyzet, egyszerűen a lényem nem kívánja a húsételt elfogyasztani. Mióta itt él közöttünk kutyánk, az értelemmel teli állat, elborzadok attól, ahogy kannibál módjára kebeleztem be a legyilkolt élőlények hulláját.

 

Tudatbeli váltás segített, hogy ne kövessem vakon elődeink oly „dicső” megszokásait, a zsíros, húsos, nehéz ételek fogyasztását.

 

 

A reklám, a híradó, az újság

 

Volt egy olyan bögrénk, amelyre ez volt ráírva: Ma szörnyen érzem magam. (Ajándékba kaptuk.)

Soha nem figyeltem rá, de megváltozott tudatállapotban észrevettem, hogy egész nap nyomott lett annak a hangulata, aki használta. Gondoltam egyet, kihajítottam a szemétbe a poharat.

Egy vacak bögre lelomboz bennünket, s fel sem tűnik, mivel bombázzák a fejünket a híradóból, a reklámból, a napilapokból. Megtudhatjuk, kit hol öltek meg, hol volt karambol, merre tombol az árvíz, a földrengés. Ezután szörnyűnek tűnik a világ, az időjárás, a közbiztonság, merengünk a vészhírek felett, s szomszédunknak, barátunknak soroljuk: iszonyatos az, ami folyik.

Nem érdekel engem, hogyan ölte meg a szomszédját Pali bácsi. Magánügy, az ő dolga, az ő tette. Nem veszem meg a cukros üdítőket, a kávét, a parfümöt, mert tudom: nekem nincs ezekre szükségem. Nem folyok bele a szerencsétlenségekbe.

Annyi eredmény van, amit sehol nem mutatnak, én mégis ezekben látom a jövőt. Megtalálom reklám nélkül is azt, ami igazán a javamat szolgálja.

 

 

Önsajnálatba merülve

 

Szomorú voltam. Sajnáltam magam, s azt gondoltam, szerencsétlen vagyok.

Lehúzott a negatív energia, nem tudtam pótolni az isteni forrásból. Magam alá kerültem, könnyeztem csendesen magamban. Nem sajnált senki, nem dicsért senki.

Minden betegség alapja az önsajnálat, az elkeseredettség, az önutálat. Az „Éld az életed” című könyvből megtanultam, szeretni kell magam, bízni magamban, megbocsátani a múlt sérelmeit. Sorban bocsátottam meg magam körül mindenkinek, magamat a legutolsónak hagytam. Féltem a kritikától.

 

Fordult a kocka. Addig erősítettem pozitívan magamat, míg egyszer csak azt vettem észre: már nem tekintek utálattal magamra, már elfogadom a gyerekkori dolgaimat, már azt nézem, hol és hogyan tudom a javamra fordítani azt, amin átmentem. Vége az önsajnálatnak. Szerencsésnek érzem magam, hogy annyi mindenre megtanított az élet, s remélem, továbbadhatok valamit ebből a tudásból.

 

 

A karácsonyi mise után (2001)

 

Felhívtam volt kolléganőmet, boldog karácsonyt kívántam nekik. Megbeszéltük, mi is elmegyünk a karácsonyi misére abba a templomba, ahová ők is járnak.

Megfogott a templom belseje a sok festménnyel, tetszett a mise. Átéreztem a kis Jézus megszületésének szépségét. A plébános szépen beszélt, szívből szóltak a szavai. (Nagyon fontos nekem, hogy valaki élettel telítve mondja el a mondókáját.) A békét szerette volna az emberek közé elhozni a misével, de a bűnökről is beszélt. Ettől lecsökkentek energiáim. (Még mindig megváltozott tudatállapotban voltam.)

Éjszaka ezt írtam a mise után:

Hálóingben vacogok álmatlanul a konyhában. A bűneim jutottak eszembe. A mély bűntudatom, a halálfélelmem, az elvörösödésem, a szemlesütve járásom és a beszélgetni nem tudás hatalma, a majdnem megvakulásom, a skizofréniám. Hát ennyit a bűntudatról. Ezzel ostoroztam magam, és még most is teszem. Remegek. Jéghideg a kezem, a lábam.

Mikor elkezdtem tanulni a könyvekből, hogy Isten országa elménkben van, szeretnünk kell magunkat, meg kell bocsátani magunknak, akkor kezdett egy új világ kinyílni bennem. Akkor kezdtem el meglátni a másikban a szépet, megbocsátani azt, hogy velem szemben is tévedtek a szüleim, barátaim, ismerőseim akaratlanul bántottak. Szerelmeimmel is ez a helyzet, akikben csalódtam. Egy ajtó nyílt bennem ki, sokszor becsapódott az orrom előtt, de mindig egy lépéssel közelítettem a gyógyuláshoz.

A templomban kezet fogtunk, azt mondtuk, békesség. Önmagunkkal kell békességben lenni legelőször, csak utána jöhet a többi. Nem kell szótlanul, reszketve és szemlesütve járnunk azért, mert vélt bűneink voltak. Tudom, megbocsátott nekem Isten, különben nem éreztem volna jelenlétét. Egyetlen szavával sem ítélt el engem, sőt, biztatott.

 

Nem találtam meg a helyem a templomban. Úgy éreztem, ítélkeznek felettem mások, pedig én már büntettem magamat elégszer. Ettől függetlenül tisztelem, sok embernek ez a menedékhelye. Nem vagyunk egyformák, mindenki másutt találja meg a belső nyugalmát.

 

 

Nagyikám

 

Erdélyben, nemesi családban született. Elvették mindenüket, hatalmas földjükről menniük kellett, mikor a hozzácsatoláskor nem írták alá a román állampolgárságot. Tizenkét gyermekkel indultak útnak vagonokba zsúfolva, s a hideget, a bezártságot, a nincstelenséget viselniük kellett hosszú hónapokig. Édesanyja életét vesztette szülés közben. Letelepedtek, és édesapja követte felesége sorsát, eltávozott ő is az élők sorából. A gyerekek magukra maradtak, egymást nevelték, a nagyobbak dolgozni kezdtek, hogy ne haljanak éhen. Ez jutott neki gyerekkorában.

Együtt laktunk sokáig a nagyszülőkkel egy bérházi lakás harmadik emeletén, így nevelt engem nagyi is. Mikor sírtam, a köntöse zsebéből cukorkát halászott elő, ezzel vigasztalt titokban. Délben ha lefeküdt velem, édesen elaludt mellettem. Én óvatosan átmásztam rajta, játszottam csendben, míg ő pihent. Bölcsődébe kerülve a nagyi ágyát követeltem.

Nagyi jó húsban volt, apró termete gömbölyödött, nekem mégis így tetszett. Már nagyobbacska voltam, s esténként a család nézte a fekete-fehér televíziót. Nem jutott el a tudatomig, mi volt a dobozban, mert én összegömbölyödtem, puha hasára hajtottam a fejem, és már szundítottam is. Biztonságot, menedéket éreztem a teste közelében. Ott nyalakodtam, sürögtem, forogtam a konyhában, mikor főzött, vagy olykor süteményt készített.

A varrógép mellett dolgozott állandóan. Szabni-varrni az élet tanította, bejelentett munkahelye nem volt. A kezében volt minden mozdulat, hisz korán megtanulta, hogy keresnie kell az ügyességével. A kis szoknyámat, a kabátkámat, a nadrágomat, nem vásároltuk, nagyi megvarrta. Üzletelt, megkapta az olcsó anyagokat ismerősöktől, ezekből újabb holmik készültek méretre. Mindig gondoskodott arról, hogy ne haszontalanul üljön a négy fal között.

Tizenkét éves koromban elköltöztünk anyuékkal, de visszajártam nagyihoz minden héten. Szívinfarktust kapott, s én takarítottam nála ezek után. Mikor megváltozott a kinézetem, kicsit felnőttesen kezdett kezelni. Miután kiporszívóztam a lakást, leültünk a konyhában. Megkínált egy korty féltve őrzött Chinzanóval, s végre megtudtam róla egy-két régi történetet. Elmesélte, mit élt át a háború alatt, hogyan maradt állva csak az ő házuk, mikor a bomba lerombolt mindent a környéken. Egyszer begipszelt lábbal nála feküdtem, s előhalászott egy Postás cigarettát nekem régi szekrényből. Titokban szívtam, jól kiszellőztettünk, hogy nagyapa meg ne érezze a füstöt. Ez az apró cinkosság közelebb kerítette hozzám, mint valaha volt. Tűrte nagyapám szeszélyeit, nem pletykált a szomszédokkal a mások háta mögött. Nem panaszkodott sorára, pedig jó lett volna megosztanunk dolgokat. Szerettem őt annyira, amennyire csak unoka szerethet egy nagyit.

Mikor először elcsavarogtam, anyuval eljött értem a diszkóba. Cirkuszoltam velük, hogy felejtsenek el, ne jöjjenek utánam. Ma már tudom, csupán aggódtak értem, én pedig rettenetesen viselkedtem.

Szorgalmasan gyűjtögette a törülközőt, ágyneműt, étkészletet, gondolva arra, hogy egyszer férjhez megyek. Megmutatta nekem az elrejtett holmikat, s úgy őrizgette őket a szekrény mélyén, mintha leendő vagyonom alapköveit rakta volna le. Sohasem mondta, hogy szeret, de tudtam, éreztem ezt szavak nélkül is. Ma is látom apró termetét, alig őszülő haját, s a rejtelmes mosolyt arcán.

Több infarktus érte egymás után, s a szíve oly nyúzott és elgyötört volt, hogy az orvos csodálkozott, hogyan él még vele. Ennek ellenére ment, amennyire bírt, bár többször megálltunk pihenni, amikor kifulladt. A menyasszonyi ruhámat ő varrta meg, nagyon egyszerű szabású volt. Pár fodor díszítette, s én olyan boldog voltam benne! Úgy érezte, jó helyre került az ő unokája, szinte sugárzott arca az esküvőmön.

Már Dénes szüleinél laktunk, mikor karácsonyra kacsát akartam sütni. Nem tudtam, hogy kell elkészíteni. Nagy meglepetésemre reggel csengettek, hát nagyi állt az ajtóban. Eljött hozzánk, s megmutatta nekem, mit hogyan vágjak, fűszerezzek, süssek. Nem felejtem el neki, hogy bármily nehezen közlekedett, ott termett nálam, és segített.

Állapotos lettem, s ő annyira várta, hogy meglássa első dédunokáját. Már varrta nekem a blúzt, amiben a növekvő pocakom kényelmesen elfér. Egyik alkalommal azt találta mondani, hogy ha ő meghal, költözzünk nagyapához. Megöleltem, zokogtam a karjaiban, mint egy gyerek. Úgy kapaszkodtam belé, mint aki soha többé nem akarja elengedni őt. Megéreztünk valamit az elkövetkezőkből. Három hónapos kismama voltam, mikor egyszer csak elment közülünk. Éppen neki horgoltam egy kendőt, mikor anyu hozta a szörnyű hírt. Az utcán halt meg, szatyrokkal a kezében, egy nehéz mosóport cipelt magával. Pedig én bevásároltam neki mindig. Szüntelenül zokogtam, napokig, hetekig, nem tudtam megérteni a halálát. Anyósom vigasztalt, hogy a babára kell gondolnom. Igyekeztem erőt venni magamon, s az új életre figyelni a méhemben.

Nagyapához költöztünk, vissza a gyerekkorom helyére. A nagyi befőttei, ruhái, bútorai vettek körbe, s a törülközője még egy év után is ott lógott az akasztón, nem volt szívem kidobni. Minden tárgy rá emlékeztetett, s arra, hogy végérvényesen eltávozott.

Gyakran megjelenik álmaimban. Előfordult, hogy gyerekeimre vigyázott, mintha elmém össze akarná kombinálni azt a találkozást, ami már nem jöhetett létre az életben. Egy mindenszentek előtt nagyon élénk és érdekes álmom volt. Nagymamával találkoztam, összeölelkeztünk.

 - Aranyszívet adtam neked ajándékba. – szólt hozzám kedvesen. Földöntúli boldogság járt át engem.

 - Csak álmodom, ez nem az enyém. Tudom, felébredek, s minden eltűnik. – hitetlenkedtem, s féltem, rögtön tovatűnik előlem.

 - A tiéd akkor is, ha felébredsz, mindig! – mondta nekem nagyi, mint egy jelenés.

Másnap kivettem a kis táskám mélyéből, valóban volt egy vékony kis aranyláncom, amit tőle kaptam valamikor, s én féltve őriztem. Pici szív medál lógott rajta egy karikába ültetve. Felcsatoltam a nyakamba, azóta viselem. A lényege akkor villant be az agyamba, mikor a temető felé utaztam a virágokkal. Nagyapát ekkor szabadítottam ki kitartó imáimmal onnan, ahol úgy éreztem, bajban volt. Patakokban hullott a könnyem, így emlékeztem meg róluk azon a napon. Már ekkor furcsa megérzések, üzenetek érkeztek hozzám egy olyan síkról, ami tudtam, hogy létezik valahol. Tudom, szeretteim nem szűntek meg létezni.

 

 

Anyukám

 

Anyukám lelkileg összetört pici korában, mikor küzdöttek az életéért oly hosszú ideig. Csalódott nagyiban, aki nem volt mellette, a világban, amely nem biztonságos helynek tűnt, az emberekben, akik idegenek voltak neki. Nagyapa túl erélyesen kezelte, s három fiútestvér mellett nem dédelgették őt.

Meggyógyult szerencsére, de a mély trauma ott maradt feloldatlanul. Nem ismerem, milyen lehetett gyereknek, kik udvaroltak neki, kibe volt szerelmes. Az esküvői fotóról bájos, gyönyörű arcát látom mosolyogni, de rejtély számomra, hogy mit érzett. Színésznőnek is beillettek volna finom vonásai, karcsú termete. Próbálkozott is a színpaddal, de nem lett belőle folytatás. A pályafutása keserű kanyarokat kezdett venni.

Huszonévesen jött a házasság. Nem akartak gyereket, hisz lakásuk sem volt. Anyu rettegett a szüléstől, váratlanul betoppantam mégis az életükbe. Túl zavaros volt minden, az ellentétek kiéleződtek. Egyetlen megoldás kínálkozott, a válás. Elvesztettem egyik szülőmet. Apu elköltözött, kilépett az életünkből. Anyu próbált újból kapcsolatot keresni magának. Fiatal és csinos volt, egy-két udvarló feltűnt a láthatáron. Rendre elzavartam, aki közelített felé, azt hiszem, igen féltékeny lehettem. Az ajándékba kapott néger babát bevágtam a sarokba, s háttal támasztottam a bejárati ajtót, hogy senki ne léphessen be az én területemre.

Elhalmozott játékokkal, talán így akarta nekem megadni azt, amit elvesztettem. Közben dolgozott, tanult, nem sok ideje maradt rám. Biztos nagyon szeretett, rémlik, hogy az ölében kerestem sírva menedéket, ha valami nem tetszett. Később megérkezett hozzánk a mostohaapám, s bennem szakadozott az a fonál, amelyen át a szeretetet éreztem áramlani. Úgy éreztem, ki lettem rekesztve mindenből. Öcsémet nagy szeretettel vártam, de aztán kinn ácsorogtam a kör szélére szorulva, s nem tűnt fel senkinek, hogy valami zűr lehet bennem. Testvérem nyughatatlan volt, így a figyelem rá fókuszálódott.

Elköltöztünk egy új lakótelepre, új családi közösséget kellett kialakítanunk nagyszülők nélkül. Anyu másodszor is ugyanabba a cipőbe került: válás. Elmerült a problémáiban, s távolodtunk egyre messzebb mindannyian egymástól. Gyenge volt egyedül ahhoz, hogy irányítson bennünket. Apa sehol, s neki dolgozni kellett, hogy eltarthasson bennünket. Én nem értettem semmit, csak azzal volt tele az agyam, hogy senki nem szeret engem a világon. Nagyi túl messze volt, s ő sem kérdezett. Jött a kamaszkor, a lázadás. A barátokban pillanatnyilag társra leltem, s anyu nem tudott leállítani engem. A csalódások bezárták őt önmagába. Menekültem otthonról, amilyen hamar csak lehetett.

Már tudom, aggódott értem, de akkor nem éreztem ezt. Csak a saját világfájdalmammal voltam elfoglalva. Én nem értettem őt, s ő se engem. Állandóan beteg volt, valamilyen képzelt, vagy valós betegségével foglalkozott. Az öcsém és közte súlyos kiszolgáltatott viszony alakult ki. Anyu a megalázkodást tanulta otthoni mintából, ezzel persze a legtöbb ember visszaél. Az öröm és a boldogság nem volt gyakori vendég eddigi életében.

Benőtt a fejem lágya, s felismertem, mennyire szeretem anyukámat. Megbocsátottam a sérelmeimet, s imával, agykontrollal gyógyítom. Igyekszem az életben is közelebb kerülni hozzá, de ez nem oly simán gördül, mintha csupán beolajoznék egy rozsdás ajtót. Úgy tisztogatok, mint a régész: ecsettel, apró mozdulatokkal.

Furcsa módon anyunál először egy macska jelent meg, majd szaporodni kezdtek a megmentett kóbor cicák. Ebben találta meg élete értelmét, s betegségei, aggodalmai lassan csökkenni kezdtek. Az állatok hű szeretete nyitogatja a kaput azon a szíven, ahol kemény páncélt növesztett a félelem, a csalódás, az emberek iránti bizalomvesztés.

Édesanyámtól egy másik nagyon fontos dolgot tanultam, a szerénységet. Szűz jegyben születtünk mindketten. A vele szembeni lázadásom okát most értettem meg. Láttam, mennyire szenvedett, s én ezt nem akartam életem végéig követni. A bajokból való kimászás, a gyógyítás lett a fő célom.

 

Ezekre tanított ez a két drága asszony, akik élete sok-sok szenvedést rejtett magában, és nem tudtak engem megfékezni, mikor tombolnom kellett. Tudom most már, szerettek mindketten, csak nem mindig tudták ezt kimutatni, s önzetlen szeretetben részesíteni engem. De a sorsom én választottam, tudom. Nem véletlenül születtem ide, ahová jöttem.

 

Anyukám adta meg nekem a szabadságot, amit egy olyan családban nem tudtam volna elérni, ahol férfiúi tilalom van.

 

 

A bűnök örvénye

 

Mélyek a gyökerek. A nemiségemmel gondjaim voltak. Apám távoli világban élt, nagyapa pedig elérhetetlen távolságban lebegett számomra. Szerelmeim titkoltam, mintha bűn lett volna az, hogy én mit érzek valójában benn a szívemben. Nem mondta el senki, hogy a szerelem szép és nemes dolog, itthoni mintákból nem sokat láttam. A szex? Teljesen tabu volt, őseimről még feltételezni sem tudtam ilyet.

Serdülő lányka lettem, s én elvörösödtem minden férfi előtt. Akár nagyapa jött szóba, akár az apám, mostohaapám, megfagytam. A férfi tanárok is ezt váltották ki belőlem. Gyűlöltem kiállni felelni, mert akkor rám szegeződtek a szemek. Nem tudtam megmagyarázni e zavar okát, de jelen volt. Szégyelltem a szerelmet, a szex gondolatát, magamat.

Ahogy tini lettem, hamar belecsöppentem a szex kipróbálásába. Kíváncsi voltam, ugyanakkor rosszul sült el a dolog. Csak tudni szerettem volna valamit róla, azt hiszem. A vagánykodás is közrejátszott a történésekben. Azt hittem, több leszek, ha már tudom a témát.

Később minden kapcsolatban a nagy őt láttam meg, s persze sokan kihasználtak, becsaptak. Így a szerelem fájdalmas dolog lett számomra. Erőszak történt velem, ez nagyon megalázó volt részemre. A férfiak el se tudják képzelni azt az érzést, mit tesznek egy nővel, ha megverik, lealacsonyítják. Szégyenemben kimaradtam az iskolából. Ittam azért, hogy felejtsek, hogy tudjak nevetni, hogy ne lógjak ki a sorból, hogy nagy legyek, hogy leplezzem a zavaraimat. Ivás után vagy boldog voltam, vagy zokogtam. Napról-napra egyre jobban szégyelltem magam. Nagyon mélyen eltemettem magamat magamban. Haragudtam anyámra, öcsémre, a világra, a férfiakra, csak az Istenhez fohászkodtam. Ez volt egyetlen menedékem. Utáltam magamat, véget akartam vetni nyomorú életemnek, de nem volt merszem hozzá. Jött a férjem, és először történt meg a dolog, hogy valaki önmagamért szeretett meg. Leendő anyósom virágokat küldött nekem, ez megtörte a jeget a szívemen. Úgy kapaszkodtam akkor ebbe a kapcsolatba, mint egy mentőövbe a háborgó tengeren. A diszkóba is ment az ivászat, a társaság vitte magával az embert. Benne voltunk a bulikban, egy húron pendültünk. Gátlásaim oldódtak ilyenkor.

Most döbbenek rá, mennyi energiám lekötötte abban az időben a sérelmeim miatti ivás. Ördögi kör volt ez, s lassú a kivezető út. Hullámzóan törtek rám ezek a dolgok, mert a gyermekvárás feldobott, kiragadott az ital fogságából.

Asszonyként, anyaként azt éreztem, hogy a bűnök súlya nyomja a mellkasom, s nem tudtam lélegezni ettől a tehertől, míg fel nem ismertem, fel nem oldottam és szabaddá nem tettem önmagam.

 

Ennyit a bűntudatról, hogyan áshatjuk bele magunkat a mélyébe. Észre se vesszük, s benn ragadtunk a közepében. De mit foglakozunk mi azzal, mit mond rólunk a másik. Számít ez valamit? Nem fontosabb a boldogságunk?

 

 

Egy szemmel nézni a világot

 

Négy évvel ezelőtt egy január végi napon futó rosszullétet éreztem. Azzal kezdődött, hogy egy sötét fátyolt éreztem szétterülni a koponyám belsejében, s ekkor lepihentem kicsit. Elmúlt a zavar, de valami maradt utána: a jobb szememmel árnyékosan láttam. Nem foglalkoztam a dologgal, dolgoztam tovább, mintha semmi nem történt volna.

Március elején berobbant az életembe egy megrázó felismerés. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy pókhálószerű foltokat látok a háttérben, s ez beszőtte már az egész látóteremet. Elrobogtam a helyi rendelőbe, innen sürgősséggel kórházba kerültem.

Vizsgálgattak egyre, de tanácstalanok voltak az orvosok. Nem találták a baj okát, nem tudott a vér lefolyni szememből. A vénák felduzzadva feszültek a szemgolyómban, s tócsás bevérzések mutatták: nem bírta tartani az érfal a feltolult vérmennyiséget. Találgattak, s egy doktornő rám ijesztett egy vérvétel alkalmával. A véremet még ránézésre is rossznak találta. Vérhígítást akartak nálam alkalmazni annak ellenére, hogy a vérvétel eredményére több hetet kellett várni.

Bepánikoltam, féltem, hogy elvesztem egyik szemem látását, mikor mindenem a kézimunka, az olvasás. A sors keze beleszólt abba, hogy feleslegesen felhígítsák a véremet. Belázasodtam, kitört rajtam egy vírus. Agykontrolloztam azzal kapcsolatosan, hogy elengedjenek hét végére. Másnap reggelre elfújták a lázam, s hazakerültem azzal a feltétellel, hogy hétfőn jelentkezem. A lakásba érve már forró volt a homlokom. Felszökött bennem a láz, szinte önkívületi állapotban kerültem estére. A fogaim kocogtak a hidegrázástól, s rettegtem, mi fog történni a szemgolyómban.

Különös nyugalom szállt meg éjszaka. Úgy telepedett rám, mint valami védő fátyol, s utána elfedett, beborított. Mélyen ellazultam, a tudatom lecsendesedett és tisztán összekapcsolódott valami nagyobb erővel. Gondolatban elnézést kértem attól, akit bánthattam elpirulós viselkedésemmel a munkahelyemen. Szeretetet küldtem kollégámnak és a legjobbakat kívántam a jövőre nézve. Tanácsadóim (agykontroll) lecseréltem. Jézus és egy angyal lettek a segítőim. Ők segítenek további életemben - gondoltam -, bennük megbízhatok. Isten közelségét éreztem magam mellett, az volt a benyomásom, hogy gondolataim az övével egyek. Hatalmas szeretetet küldtem férjemnek, gyerekeimnek.

Reggelre lement a lázam, gyógyítottam magam a továbbiakban is. Nem feküdtem vissza a szemészetre, apró „véletlenek” elvezettek egy másik kórházba. Találtam egy olyan orvost (férfit), aki felismerte betegségem, s kezelni kezdett gyógyszeresen. A valódi gyógyulás rajtam állt, erről ő is felvilágosított. Már több férfi is megtörte a szívemen azt a jégpáncélt, amelyet gyerekkorom óta növesztettem rá. A főorvos, aki szembetegségemre kezelt, önzetlenül, megértéssel segített rajtam, hálás voltam neki. A betegség neve egyébként „Nagy vakfolt-szindróma” volt. Agykontrollal erősítettem magam, hittem a gyógyulásban. Több segítségemnek köszönetet mondok ma, akik imádkoztak értem, és erőt adtak félelmeim közepette. A családom mellettem állt a bajban.

Nem felejtem a pánikot, a tehetetlenséget, mikor hetekig fényes foltokat láttam jobb szememmel. Fél évig tartott a gyógyulás. Minden nap egy kicsivel jobban láttam, s csökkent a fájdalom a szemgolyómban. A vénák helyükre igazodtak, a bevérzések felszívódtak. Végül egy klubban csakratisztító dallamokat hallgattam, ekkor éreztem azt, hogy teljesen helyre igazodott a szemem világa.

Kivirultam, mint a nyíló virág, jókedvűen és feldobottan jártam-keltem. Örültem az egészségnek, s annak, hogy két szemmel nézelődhetek újra a világban. Felszabadultam valamennyire a munkahelyemen is, bár ekkor egy férfikollégával voltam közös szobában, s ez a közelség még bénítóan visszahúzott. A gátlásaim még csak részben oldódtak. Tanultam, hogyan kommunikálhatok a másik nemmel.

Ebben az időben kerültem közelebb szeretett Ila nénimhez, aki rengeteget segítetett nekem. Lelki támaszom és barátnőm volt egyszerre. Szeretettel gondolok rá, ma már elfogadtam a halálát.

Ez a szembetegség már előzménye volt a skizofréniának. Biztos, hogy az energia áramlása nem volt megfelelő bennem, felfokozott szégyenérzetem okozta a nagy felborulást. Tudtam, éreztem előre, hogy a hatalmas szorongás ki fog váltani bennem valami nagy bajt.

 

Ma már úgy tekintek a szembetegségemre, hogy egy tapasztalattal többet éltem meg vele. Minden betegségből leszűrtem gyógyulásom után és alatt is, hogy mit kell változtassak az életmódomon.

A gyógyulás eljön, s az egészség elérhető, csak így kell döntenünk, és nagyon erősen gondolni erre! Az égiek segítenek ebben.

 

 

Szilveszteri hangulat

 

Az első olyan szilveszter volt, ahol csodálatosan éreztem magam. Úgy táncoltuk át az évfordulót, hogy átadtam magam a pillanat örömének. A szomszédban jöttünk össze, három család ünnepelt együtt.

Felszabadultan táncoltunk, s nem kellett az ital ahhoz, hogy jó legyen a hangulatom. Kölyökpezsgőt ittam, hiába kínálgattak a valódival. Színes lufikat rugdostunk, úgy dobáltuk egymás között, mint a gyerekek. Szétpukkasztottuk őket, s nevettünk rajta nagyokat. Összeolvadtam a zenével, magam is meglepődtem, ahogyan mozdulataim követték a ritmust, a dallamot.

A gyerekek a mi lakásunkban buliztak, éjfélkor feljöttek koccintani. Hajnalban jöttünk haza. Itthon táncoltunk tovább, szerelmes számokra ringatóztunk. Fojt a könnyem közben. Arra gondoltam, bár az egész év ilyen lenne, mint a szilveszter volt.

 

Rádöbbentem arra, hogy azelőtt mindig az italhoz kötöttem a jókedvet, a buli pedig törvényszerűen hozta magával az ivást. Másnap fájó gyomorral, zúgó fejjel birkóztam, s a csekélyke mámor közel sem érte meg, hogy utána veszettül érezzem magamat.

 

 

Édesapámnak

 

Te elhagytál, mikor még egészen pici voltam. Anyukám azt meséli, hogy hátra se néztél, mikor én szaladtam utánad és hívtalak haza. Befordultál abba a lépcsőházba, amely nem a miénk volt. Ezzel a tudattal nőttem fel. Azzal, hogy eldobtál, hogy nem kellettem neked.

Nagyon hiányoztál, nagyon távol voltál, szinte nem is léteztél számomra. Nem tudtam, mi az a fogalom, hogy apa. Elfért volna egy-két pofon nekem, mikor tini fejjel belementem az élet sűrűjébe. Hiányzott a tilalom, a szigorúság, ami talán visszatartott volna. Vagy megvédett volna attól a rengeteg csalódástól. Vagy tellett volna nekem egy-két divatos holmira. Jól esett volna néha az apai szó.

Sokáig utáltalak, amiért ezt hagytad nekem. Vádoltalak, amiért nem támogattál, menjek egyetemre, ne fiúzzak, ne igyak. Már nem teszem ezt. Megértem, neked sem volt könnyű. Tudom, szerettél a magad módján a távolból, messziről a szíved mélyén. Hisz akkor nem kerested volna most sem a kapcsolatot velem. Volt, hogy irigyeltem féltestvéreimet, mivel nekik megadtad azt, amit nekem nem tudtál. Már elfogadom a gondolatot.

Egyszer felkavaró álmot láttam veled, s akkor, életemben először, megijedtem, elkezdtelek félteni. Azt hittem, bajod esett. Kerestelek, hívtalak a telefonon keresztül. Néha eljöttél látogatóba, de mindig azt éreztem, hogy a két házzal arrébb lakó anyósodhoz jössz, s engem csak úgy „mellékesen” útba ejtesz.

Nálam jártál, s én talán másképp szóltam hozzád, mivel már örültem neked. Megsimítottam a vállad, amit azelőtt soha nem tettem. Álmomban megöleltelek, megbocsátottam neked azokért a dolgokért, amit azelőtt sérelmesnek hittem. Valahogy átkerült a valóságba is az új érzésem irántad, te pedig megérezted közeledésem.

Hívtalak, húztalak magamhoz, s megtörtént a csoda. A harmincharmadik szülinapomon felköszöntöttél, és életemben először csakis miattam jöttél „haza”. Az élmény felkavart, s a szívem mélyéig hatolt. Sétáltunk egyet az erdőben, megnéztük a Vadasparkban lévő állatokat. Megálltam melletted az oroszlánketrec bejáratánál, rád néztem, és átjárt egy új érzés. Belémhasított a csodás felismerés: hát tényleg van apám. Ha rövid időre is, de azt éreztem: mégis van egész családom. Autóval lementünk másnap reggel a piacra. Mindez akkora ajándék volt nekem, ami mellett más észrevétlenül elsiet. Napokig zokogtam a meghatódottságtól magamban.

Most éreztem csak azt, hogy mégis van másik szülőm is, aki szeret és aggódik értem a távolból. Úgy érzem, ez a feltámadás. Elkezdtem megbocsátani lélekben neked, te megérezted és feltámadtál poraidból részemre. Oly jó beszélgetnünk telefonon, még ha messze is vagy. Talán egyszer közelebb kerülünk egymáshoz. Mesélhetnél nekem magadról, gyerekkorodról, a későbbi életedről. Nekem is lenne sok mondanivalóm. Szeretném féltestvéreimet jobban megismerni. Addig is köszönöm, hogy szeretjük egymást, így, az ország másik feléből!

 

Már ekkor titkos ajtók nyíltak bensőmben, a megbocsátás útján lépkedve csodás élmények értek. Felemelő érzés volt felnőtt fejjel megérteni, megszeretni azt, akit addig elítéltem.

 

 

Közeledés édesanyámhoz

 

Egy éjszaka érdekes dolgot álmodtam veled.

Telefonon beszélgettünk, s egyszer csak süket csend lett a vonal végén. Hívtalak volna újra és újra, de nem tudtalak elérni. Nem jutott eszembe a szám, nem volt jó a telefon, nem értelek el. Rettenetesen felkavart ez az álom.

Másnap félve tárcsáztam, minden rosszra felkészültem. Megnyugodtam, mikor meghallottam ismerős hangodat a telefonban. Elfelejtettem a rossz álmot. Ebben az időben már tudat alatt közelítettem hozzád. Lelki síkon gyakoroltam veled szemben a megbocsátást, s szeretettel öleltelek magamhoz.

Két hónap múlva a valósággá vált az álombeli kép. Egy alkalommal telefonon beszélgettünk, s te rosszul lettél közben. Elhalkult a hangod, s csak annyit hallottam, hogy nagyon rosszul vagy. Attól féltél, hogy meghalsz. Begőzöltem, tanácstalanul szólítgattalak egyre. A mentő hívószáma nem jutott eszembe, Dénestől kérdeztem ijedten. Bevillant az álmom, s ez segített azon, hogy észhez térjek valamennyire. Hogyan segíthettem volna a város másik végéről? Újra és újra hívtalak, közben az orvosok is elindultak hozzád. Végre felvetted a telefont. Nem tudtad, mi történt veled, de a hangom megnyugtatott. Öcsém „véletlenül” éppen akkor érkezett meg egy barátjával, autóba pattantunk hát, s rohantunk hozzád. Az út gyötrelmesen hosszú volt, míg végre felértünk a lakásodra. Az orvosok odaértek, vizsgáltak. Megöleltük egymást úgy, ahogyan még eddig sohasem. A hófehérre meszelt arcod ijesztőnek tűnt. Mindketten féltünk, hogy elveszíthetünk téged. Ekkor ébredtem tudatára annak, mennyire fontos vagy nekem.

A mentőautó becsukódó ajtaján keresztül láttam az öcsém ijedt arcát. Elkísértelek a kórházba. Az éjszakát veled töltöttem egy fizikoterápiás szobában, mert szabad ágy nem volt. Tudtam, mennyire félsz az orvosoktól, s az idegen hely és az infúzió rémülettel töltött el. Végig beszélgettünk, fogtuk egymás kezét, s a rosszban közelebb kerültünk egymáshoz, hisz azelőtt alig beszéltünk igazán önmagunkról. Kicsit mintha meghaltál volna akkor. Úgy éreztem, letettél egy életet, s a következőbe léptél.

Azóta sokasodnak a fekete macskák a lakásodban. Elterelik figyelmed a saját bajaidról. Még sok a panaszod, de megjelent az öröm életedben. A macskák szeretetet sugároznak, törődést igényelnek, s ez erősít téged. Kevés az együtt töltött időnk, de keressük egymást. Én szeretlek, megbocsátottam neked, s ezt teszem minden nap. Már megértelek, hisz én sem tudok olyan közel kerülni gyerekeimhez, mint szeretnék. Így maradt ránk a nevelés, szeretünk mi nagyon, csak nem tudjuk úgy kimutatni. Te se haragudj nagyira, hogy nem lehetett teljes értékű anyukád. Neki sem volt könnyű élete.

Szeretnélek megismerni, sokat mesélhetnénk egymásnak. Tudni akarom, mi történt veled ifjú éveidben, hogyan vélekedsz most a világról. Ne csak betegen öleljük meg egymást! Szeretnék átadni neked abból a szeretetből, ami a hétköznapokban van!

 

            Anyukámat is először gondolatban öleltem át szeretettel, s a tudat alatti indulatok zokogva hullottak a porba. Ezután rádöbbentünk, mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

A megbocsátások után olyan mélyen érintették bensőmet a szeretet hullámai, mintha alapjaiban rendültek volna meg lelkem tartópillérei. Feltártak egy színekben gazdag, új világot előttem, amelyről előtte sejtésem sem volt.

 

Kívánom, neked is sikerüljön átélned e felemelő élményt, ha bárkivel szemben haragban éltél eddig! Érdemes félretennünk régi sérelmeinket, s amiben cserébe részesülünk, az kárpótol bennünket az elszenvedett régi fájdalmakért.

 

 

Apai nagymamámnak

 

Téged nem ismerlek, soha nem láttalak. Apám azt beszéli, kidobtad őt és testvérét az apjukkal együtt. Ő nem akar bocsátani neked. Gondolom, téged vádol sok olyan dologért, ami később érhette. Én is ezt tettem szüleimmel sokáig.

Biztos neked is lehettek sérelmeid, ki tudja hány nemzedék óta cipeljük ezt az átkot. Én nem vádollak semmivel, nem haragszom rád. Kisiklott az életem olykor, de igyekszem jó vágányra terelni.

Egy dolog hajt veled kapcsolatban: a kíváncsiság. Szeretnélek megismerni, látni arcodat, vonalaidat, kezeid formáját, csípőd szélességét. Vajon hasonlítok rád? Apámra hasonlítok leginkább, így lehet, a te vonásaidat hordozom magamon.

 Szeretnék beszélgetni veled, persze csak akkor, ha magadhoz engedsz. Szeretném, ha feltámadnál számomra, ugyanúgy, mint a többiek.

 

Keresni foglak! Élj még sokáig, hogy legyen időnk feloldani a távolságot, amelyet ősökről ősökre örökítettek ránk!

 

 

Az alkohol fogságában

 

Zsenge kamaszként csöppentem az ital világába. A barátok erős húzóerőt jelentettek, hisz ők voltak a példaképeim. A bennem lévő hatalmas gátlásokat ezzel próbáltam leplezni.

Ha szétnézek magam körül, sok ismerőst látok, akik tagadják, hogy isznak, vagy ittak. Én is próbáltam leplezni ezt a múltat, mikor azon igyekeztem, hogy jó anya, feleség, munkatárs legyek. Ezért lett több énem.

Úgy érzem, a mostani szilveszterrel zárhatom le magamban az alkoholizmus végét. Nem ittam én már régen, de alkalmanként elfogyasztottam a társasággal egy-két pohár valamit. Most nem kívántam semmit meginni, pedig kínáltak többször. Jól éreztem magam az ital nélkül, és nem mentem más után. Nem kényszerűen mondtam le az italról, és ez így csodálatos! Magamtól, önként nem kívántam, akárcsak a húst. Felesleges többé az ital, gátlásaim oldódtak annyira, hogy nyíltabb vagyok már józanon is.

Most kezdem régi önmagam megérteni. Hiányzott a feldobottság, a társaság szinte észrevétlenül belevitt az ivásba. Menő akartam lenni, kilógni a sorból tini fejjel. Ehhez hozzá tartozott az ivás.

 

Ez egy szenvedélybetegség. Az ital mámora pillanatnyi feloldozást jelent a problémák alól. Feloldja a gátlásokat, megnyitja a néma ajkakat, megnevetteti a szomorú embereket, vagy éppen megríkatja azt, akit kell. Őszinte vallomásoknál egy-egy pohár segít a feltárulkozásban. Ez a kezdet. Később az illető elveszti a mértéket. Azt hiszi, ha fokozza a mennyiséget, jobb lesz a hatás. Ez nem így működik, könnyű átbillenni a másik oldalra. Elveszti az ember önkontrollját, egyensúlyát, tudatát.

Van, aki egész életén keresztül küzd az alkohollal. Mások vagy fiatal korukban, vagy az idősebb kori magányban nyúlnak a pohárhoz, mert nem tudják megosztani belső problémáikat. Elringatják magukat, mint a bölcsőben a gyermek, csak ez a „mámor” sok káros hatást cipel magával.

A szégyen, az alkoholizmus bélyege miatt nem őszinték az ital foglyai. Pedig a megértés óriási orvosság ezen a téren. Mikor önmagát képtelen gyógyítani a sérült, szükség van orvosi segítségre.

 

Ahogy kezdek megvilágosodni, az ég kékebb, a nap ragyogóbb. Józanul a szeretet kábít el. Ez felemel, fel a csillagos égig. Szégyelljem magam, mint eddig tettem? Nem teszem többé! Ki tudtam emelkedni a romok közül. Ezért nem lenézés jár, hanem dicséret Istentől. A gyerekvárás volt az a biztos pont életemben, amikor eltoltam magamtól az alkoholt. Később adódtak alkalmak társaságban, de ekkor már tudtam tartani a mértéket. Mivel lánykoromban kiütöttem magam gyakran, a szégyenérzet sokáig mardosott.

Ha tanácsot szeretnék adni neked, hogyan mássz ki az ital fogságából, ugyanazt tudom javasolni, mint a pánikbetegségből való gyógyulásnál: a belső világ felé fordulva, az önismeret útját járva küzdhető le ez a „betegség”. Az okokat kell kiásni, amelyek mélyen gyökereznek. Nem szégyen segítségért fordulni, s ha már van kivel beszélni a témáról, mindjárt könnyebb lesz a teher. Kívánom neked, vállald fel te is az igazi arcodat, ahol mód van rá, s meglásd kapsz támogatást!

 

 

A semmittevés mély gödre

 

Mikor első tudathasadásom előjött, átadtam magam a semmittevésnek.

Gyakran feküdtem az ágyon, s közben céltalanul bámultam ki a fejemből. Úgy éreztem, hogy egy sötét gödör mélyén fekszem, s nincs kapaszkodóm, segítségem ahhoz, hogy kimásszak. Nem találtam önmagam, nem örültem semminek. Unalmamban eszegettem, szedtem magamra a kilókat egymás után.

Elutaztunk egy gyönyörű városba nyaralni, de én nem élveztem. Az autóban ülve egész úton arra gondoltam, hogy beleragadtam a székbe, nem akarok mozdulni, csak ülni. Senki ne szóljon hozzám, senki ne mozdítson ki a helyemből, csak üljek zsibbadt aggyal, és ne történjen semmi sem. Abban az időben nem volt kedvem kézimunkázni, nem érdekeltek a könyvek, nem találtam a hitem, nem volt cél előttem. Semmi nem érdekelt. Ez a semmittevés volt a pokol nekem. Energiáim a padlón voltak. Szétszakadtam, nem volt honnan erőt merítenem.

Depressziós voltam, a gyógyszerek „nyugtattak”, kábítottak. Megkérdezte az orvos, hogyan vagyok, s erre hangulatjavítót írt fel, amitől semmi sem változott. A gondolataim csücsültek, s nem dolgoztak azon, hogy előrébb jussak.

 

Ma már tudom, a jóga, a levegő, a szeretet gyakorlása segít. Most másként érzem magam, van bennem lendület és fény. A nap, a víz gyógyított később. A sok folyadék átmosta szervezetemet. Végül a mozgás, testem karbantartása dobott fel, energiaszintem emelése ezzel sikerült. A szervezetem élni kiáltott, s ez adott erőt.

 

Ezért változik meg sok „beteg” életete, miután felépül. A gödör kellemetlen, nagyon nyomasztó. A semmittevés energiáink lecsökkenése. Aki életért kiált, az megtalálja a kivezető kaput.

 

 

A gépi világ

 

Kisiskolás koromban majdnem elvesztettem az életem egy közúti balesetben. Hajszálon múlott az életem, körülöttem többen megsérültek.

Görkorcsolyázni tanultam, mikor a többi gyerekkel csúfolni kezdtük a kukázókat. Aki fürge volt elszaladt, én akkorát estem a hátamra, hogy sokáig nem kaptam levegőt.

Egy későbbi emlékem, ismét egy autós sérülés. Álltunk a forgalmas út szélén, s barátnőm átszaladt a túloldalra. Én tétováztam, féltem, lemaradtam, de menni akartam utána. Láttam a közelgő autót, mégis elindultam. Nekiszaladtam a kocsinak. A sofőr nagyot fékezett, az ijedtségen kívül nagyobb bajom nem lett.

Megtanultam biciklizni, de nem volt nagy biztonságérzetem, s nem is volt saját járgányom. Szeretnék karikázni a jelenben, de a mélységben még félek. Ha elsuhan mellettem egy autó, berezelek.

Iskolában gépekről tanultam, pedig nem ilyen pályára készültem. Akkor úgy gondoltam, hogy ez volt életem legnagyobb melléfogása. Utólag visszagondolva biztos itt volt a helyem, az emberi kapcsolatokkal ismerkedtem. Munkahelyemen gépekkel dolgoztam. Nem szívleltem túlságosan, de becsülettel végeztem a munkám. A gép belesimult a kezembe, részem lett ilyenkor. Megszerettem a számítógépet, mint okos segítőt. Tetszett a pontossága, megbízhatósága, értelme. Mélyebben nem vonzott mégsem a komputerek világa.

Több sérülés ért a gépek felől kicsi koromban, így tartok tőlük valamennyire. A mobiltelefont sokáig felesleges rossznak tartottam. Gyerekeim a gépiesített világban nőnek fel, és én féltettem őket sokáig. A túl sok információ feldolgozásától óvtam volna őket, de látom, szinte éheznek erre a tudásra. Tudom, a telefon, a rádió, a mosógép, a számítógép mind óriási segítség ma.

Tudathasadásomkor megértettem, a tárgyaknak is van információs lenyomata. Az energia rezeg bennük, még egy kő is tartogat „gondolatokat”. Mikor bekapcsoltam a rádiót, feltűnt, hogy kiírja az üdvözlést, amit azelőtt ezt észre sem vettem. A telefonok mindig akkor csörögtek, amikor valami fontos üzenetet vártam. Egy éjjel különös álmom volt, s egy erős gondolat mellé: angyalok léteznek. Ekkor megszólalt a telefonunk, de senki nem szólt bele. Véletlen? A rádióból, a tévéből olyan üzeneteket kaptam, amelyek szinte megdöbbentettek. Álmaimban többször vezettem autót jogosítvány nélkül. Megtanulom egyszer ezt is? Hinni akarok a gépek fontosságában. Repülőgépen ülve csodálatos élményben volt részem.

Már bízom benne, hogy a jövőben együtt létezik majd a szeretet, a szerelem, a család, a megértés és a gépek.

 

A család széthullásától féltem, mikor a gépek elfordítottak bennünket egymástól. Tudom, szükség van a gépekre, s hálás vagyok a számítógépnek, amikor vele dolgozom. Már nem félek attól, hogy a gépek uralkodni fognak felettünk. Felhoztam magamban a szeretetet, s ez úgy gondolom, legyőz minden akadályt.

 

Bízom benne, hogy az emberiség megtalálja azt a szűk kaput, amely továbbvezet bennünket a fejlődés útján a családot tartva szem előtt!

 

 

Érzelmi dugó feloldása

 

Mari nagy barátnőm volt gyerekkoromban, együtt nőttünk fel. Tiniként beletaposott a lelkivilágomba.

Megismerkedtünk két sráccal, s járni kezdtünk velük. Belezúgtam a Zsoltiba rendesen, a lángolás elvakított. Mari az én srácommal összejött a hátam mögött. Kudarcként éltem meg a dolgot, elvesztettem hitem a Mariban, s a szerelmemben. Becsapottnak, senkinek éreztem magam. Egy gondolat lebegett előttem: kilépek a bérház ablakán, mert összedőlt minden körülöttem. Ismét magamra maradtam a fájdalmammal, a keserűségemmel. Átvertek azok, akikben bíztam.

Nem volt hosszú a kapcsolat, ma már tudom, nem is érte volna meg egy ilyen alakkal. Tüske maradt bennem mégis, a tudatom mélyén haragudtam Marira. Közel lakunk, együtt hordtuk ki a babáinkat. Fiaink pár nap különbséggel jöttek a világra, s a gyerekek ma is barátok. Mi eltávolodtunk, hiába kicsi a térbeli távolság, mégis bolygónyi messzeségre kerültünk egymástól. Tini fejjel belevittem őt pár ivászatba, talán benne ez okoz haragot. Marit fogták otthon, én mentem a magam feje után.

A gyerekeink közé észrevétlenül falakat emeltünk. A mi sérelmeinket tovább akartuk örökíteni az utódainknak. Most döbbentem rá, hogy a fiával milyen hűvösen viselkedtem. Anyatejet is adtam neki annak idején, mégis idegenként kezeltem. Mari nagyobbik fia ronda szövegű kazettákat adott kölcsön Rudinak, utána gondok lettek vele az iskolában. Haragudtam hát a barátnőm fiaira.

Anyáink is haragban voltak miattunk, mert kisgyerekkoromban anyu szerint Mari sok rosszágba belehúzott. Testvéreink szinte egyszerre születtek, anyáink együtt voltak a szülészeten. Mari nővérének szintén skizofréniája van. Érzem, hogy nagyon régi a viszály közöttünk. Valami ősi ellentétet, szeretetet cipel maga közt a két család. A karmáink összefűznek barátság és ellenségeskedés között liftezve le és fel. Visszakapjuk azokat a dolgokat, amit mi adunk a másik félnek.

Most jöttem rá, hogy a harag itt munkált bennem mélyen a gyerekkori csábításért. Megbocsátom a régi sérelmeket, s igyekszem kedvesen viselkedni barátnőm fiával. Nem tehetnek a gyerekek arról, ki melyiket viszi bele a „rosszba”.

Eszembe jutnak a szép emlékek. Mari nevettetett meg először igazán, mikor terhesen gyászoltam nagyimat. Mikor a szülőágyon vajúdtam, ő még benn feküdt az egyik kórteremben. Segített gondolatban a jelenlétével. Szülés után kitoltak a folyosóra, s kirántott hússal kedveskedett nekem. Mari anyukája kicsi koromban többször elbeszélgetett velem, és az őszinte nevetésével fényt lopott az életembe. Olyan nyitottan beszélt a szexről, hogy más felnőtt szájából ezt nem hallottam. Kicsit anyáskodott felettem, s ez nagyon jól esett.

Elengedem tiszta szívvel a sértéseket, és könnyűvé válik a lelkem. A közeli barátságot már nem keresem, hiszen annyira másak lettünk mindketten, de szeretettel gondolok az egész családra. Vigyázok a fiaink barátságára, s remélem, helyére kerülnek a dolgok.

 

Érdemes volt magamba néznem, s megtaláltam ezt a sérelemben zátonyra futott barátságot. A „haragosdi” nem vezetett semmi jóra, energiákat kötött le. Könnyű szívvel elengedtem a megbántást, s helyére tiszta szeretet kezdett beáramlani.

 

Életem megváltozott, a régi barátságom nem állt helyre, de új kapcsolatoknak helye lett ezután.

 

 

Márta barátnőm

 

Eszembe jutott Márta barátnőm, aki tettileg is bántalmazott. Öt évvel volt idősebb nálam. Anyu haragudott rá, mert szerinte ő vitt bele a csavargásba, az ivászatba. Leginkább rajtam múlott a dolog, mert én mentem, vakon követtem őt. Biztos sok jó dolog volt a barátságunkban, de a rossz emlékek jutnak az eszembe.

Mártának olyan barátnői voltak, akik nagyon vadul viselkedtek. Őket valódi vagány csajoknak láttam, merészek voltak, minden szabályt felrúgtak. Bírálták a külsőm, a megjelenésem. Szégyelltem magam előttük, igyekeztem felzárkózni. Az üveg körbejárt közöttünk, tizenöt-tizenhat évesen azt hittem, ők a példaképeim. Koncertekre jártunk Mártával, s egy-két alkalommal jól összevesztünk, megtéptük egymást. Nem emlékszem az okokra, elbódult aggyal cselekedtünk. Foltokban kopasz maradt a fejem az összetűzés után, szerencsére később visszanőtt a hajam.

A barátságunk befejezése hasonló volt a kapcsolatunkhoz. Marival egy zenés szabadtéri szórakozóhelyen ültünk. Megjelent Márta a két barátnőjével. Szakítani akartam a Márta féle barátságot, előtte levelet írtam neki. Ebben bíráltam a lányokat, mert megbántottak előzőleg. Megsérthettem őket, mert támadtak. (Egyébként is verekedősek voltak.) Kihívtak beszélgetni a hátsó udvarba. A három „barátnő” nekem esett, a túlerővel szemben alig tudtam védekezni. Leszakították a nagyimtól kapott szűz-medálos ezüstláncot. Ez fájt a legjobban. Ezután rám uszították a haverjukat, egy alaposan kigyúrt kidobó fiút. Ez a pasas meg akart erőszakolni, ütött-vágott, ahol ért. A gyomromba öklözött többször, alig bírtam kiegyenesedni. Segítségért kiabáltam, de hidegen mentek el mellettem a pincérek. Valahogyan sikerült elszöknöm, szaladtam, ahogy bírtam. A parkban utolért, letepert egy padra a sötétben. Kiabáltam, és szerencsémre két idegen meghallgatott. A rendőrséget emlegették, így támadóm felhagyott a bántalommal. A buszmegállóban, a három lány várt, s majdnem újból nekem estek. Megverve és megalázva megmenekültem az újabb erőszaktól.

Ez volt Márta barátnőm búcsúzása. Azóta nem találkoztam vele, nem tudom, mi lett a sorsa. Több barátnő megérintett a későbbiekben, de megmaradt bennem a távolságtartás. Magamba zártam a csalódást és a bántalmakat. A múltamról senkinek nem tudtam beszélni.

Megbocsátok Mártának és a barátainak. Tudatlanul tehették azt, amit velem műveltek. Álmaimban néha találkozok vele, s beszélünk egymással. A tudatalattim kíváncsi, mi történt vele az elmúlt években.

 

Mit tanultam ebből a barátságból? Nem kell vakon követnem a másikat, a saját utamat kell járnom. A barátság átcsapott ellenségeskedésbe, s évekig fekete gyászba vonta egy részemet. Óriási energiákat kötött le a harag.

 

A múlt feldolgozása, az elengedés könnyűvé teszi a jelent.

 

 

Renáta barátnőm

 

Tizenkét éves voltam, mikor új lakótelepre költöztünk, s új sulit kezdtem. Itt ismertem meg Reni barátnőmet.

A fiúk az osztályban mindig kettőnket molesztáltak, mert jóval fejlettebbek voltunk, mint kortársaink. A póló merészen csúcsosodott rajtunk, s ez vonzotta a fantáziájukat. Tapogattak volna bennünket, mi pedig ütöttük a fejüket vonalzóval, tolltartóval, vagy ami épp a kezünkbe akadt.

Nagyoknak éreztük magunkat, valahogy kilógtunk a sorból. Az iskola végére én már topisan jártam. Művészeti suliba szerettünk volna menni mind a ketten, de erre sehonnan nem kaptunk biztatást. Inkább lebeszélt az osztályfőnököm, mert zűrös gyereknek tartott.

Reni kohászati suliba került, én közgazdaságiba. Betegséggel (valójában erőszak történt velem) kezdtem a szakközépiskolát, utána jött a Márta barátnőm, a csatangolás, s nem találtam a helyem. Ott hagytam a sulit, s következő évben újból kezdtem a kohászatban az első osztályt. Egyszerűen csak mentem Reni után, semmi más nem indított erre a pályára. Ő később elment a suliból, én elvégeztem. A viselkedésemet nem sok helyen díjazták akkoriban, és itt legalább letettem az érettségit.

Szép emlék maradt a barátságunk. Ökörködtünk állandóan. Olyan fergeteges röhögésben törtünk ki néha, hogy potyogott a könnyünk, s alig tudtuk abbahagyni. Ennek tárgya lehetett egy spenót, amivel anyukája kínált bennünket (s kirepült a kilencedik emeletről), vagy egy ajándékba kapott lemez, amiről valami elvarázsolt zene szólalt meg. Verseket írtunk, amolyan diáknyelvűt, jó nagy baromságokat. Ufókról fantáziáltunk, lemezekre tomboltunk a szobájában, vagy nálam. Őt szigorúan fogta az anyja, nem engedte velem „zülleni”. A közös cigizés azért nem maradhatott el. Elbújva szívtuk a bagót a bérház legfelső emeletén, utána csokit szopogattunk, hogy a leheletünk ne árulkodjon otthon.

Őt éreztem a legközelebb magamhoz, de a sorsunk másfelé irányított bennünket. Én jobban belementem az élet sűrűjébe.

 

Sok barátnő megérintett ennyi idő alatt, visszanézve úgy tűnik, mintha évezredeket éltem volna le pár esztendő alatt. Hiszem, hogy ezek a kapcsolatok nem voltak véletlenek. Mindenütt tanultam valamit, mozgalmas volt a tinédzserkorom.

 

Érdekes módon a sok-sok megbocsátás után megjelent életemben újra egy olyan barátnő, aki arcra is hasonlít Reni barátnőmre, s akivel most azonos az érdeklődésünk. Sorra feltámadnak a halottaim, a kapcsolataim.

 

 

Erőszak, bántalom

 

Többször megvertek, megaláztak. Anyukám soha nem adott egyetlen pofont sem, őt nagyapa bántotta gyerekkorában. Úgy gondolta, szabadnak hagy engem.

Én erőszakos voltam öcsémmel, aki folyton hisztizett nekem. Tönkretette a játékaimat, így nyűg volt a nyakamon. Nem bírtam vele, féltékeny voltam rá. Megvertem gyakran, az apa szerepét öltöttem fel vele szemben.

Kamasz koromban mágnesként vonzottam magamhoz azt, aki bántott. Lehet, ekkor kaptam vissza a bántalmakat.

Miért erőszakosak a férfiak a nőkkel? Ez egy álarc részükről. Azt hiszem, ugyanolyan gyöngédségre, simogatásra vágynak, mint mi, nők. Ennyi csalódás után mondhatnám azt is, hogy utálom a férfiakat. Nem teszem ezt. Ők is áldozatok. Az apjuk, vagy erélyes anyjuk áldozatai. Azé, aki kiskorukban erőszakkal nevelte őket. Egy férfi azt hiszi, akkor jó a viselkedése, ha kemény legény. Pedig mi a lágyságra, simulékonyságra vágyunk gyakran. Nem szégyen a sírás fiúk! Sírjatok inkább egyet a mellünkön, mint tovább erőszakoskodjatok velünk, vagy a gyerekekkel! Legyetek határozottak, de bántani nem kell senkit!

 

Hordozzuk magukban az erőszakot, ki tudja hány generáció óta. Bánthatunk szóval is, nem kell hozzá a tettlegesség. Én is elfenekeltem gyermekeim, mikor nem bírtam velük. A kutyát is megraktam, mikor összepisilt, megrágott mindent. Akkor azt hittem, ez így helyes. Az erőszak csírája bennem is jelen volt. A tehetetlen düh kiváltotta bennem az agressziót. Így örökítjük tovább a bántalmat.

Remélem, gyermekeim megbocsátanak nekem, amiért bántottam őket. Azt hittem, ha hagyom őket tombolni, olyanok lesznek, mint az öcsém. Nem akartam az otthoni kapcsolatokat megismételni. Már régóta tudom, a durvaságra nincs szükség.

 

A világ változik az erőszakmentesség felé. Egyre többen látják be, hogy nem emberhez méltó viselkedés a fájdalom okozása társunknak. Sokan megszelídülnek és a környezetüket is azzá teszik. A szeretet gyakorlása kiöli belőlünk az erőszakot.

 

 

A bölcs barát

 

Márta barátnőm csúnyán megbántott annak idején. A sors keze begyógyította sebemet.

Mikor a kohászatban dolgoztam, és Dénessel elégedetlen voltam, megesett, hogy panaszomat kiöntöttem valahol. Mártika kolléganőm (anyukám korabeli) volt az, aki bölcsességével a legjobb tanácsokat adta nekem. A maga egyszerűségével kiegyensúlyozott házasságban élt férjével. Egyszer Afrikába mentek nyaralni, s a kollégák irigysége szinte kézzel foghatóan érződött. Én örültem az örömüknek. Akkoriban lehúzott a bűntudat, de már Jézus tanítása megnyitotta a szívem.

Karácsonykor felköszöntöttem őket telefonon keresztül, s egymás mellett ültünk a karácsonyi misén. Az egész templomi hangulatból az ő közelsége ejtett meg a legjobban. Mártika két tenyere közé vette az én hideg kezeimet, s a meleg szeretet csak úgy sugárzott belőle. Magam mellett tudhattam szeretett volt kolléganőmet. A pap beszéde, a templom szépsége is megragadott, mindez beíródott a szép emlékeim albumába.

A segíteni akarás pillanata, - ez marad meg bennem Mártikáról. Ugye furcsa a nevek egybecsengése?

 

Nem haragszom már valamikori Márta barátnőmre, mert a sors visszaadja nekem a sok negatív sérelmet örömben. Csak fel kell ismernem ezeket a pillanatokat. Nem sírok barátnő után, van nekem rengeteg. Mindenki megérint egy kicsit, aztán elválnak útjaink.

 

Mindig olyan barátnőim voltak, amilyen éppen a felfogásom. Mindenből okultam, minden kapcsolat hozzásegített valamihez, s ma már úgy tekintek vissza rájuk, mint életem részeseire.

 

 

Szeretem a párom!

 

Szeretem a férjem, amennyire csak asszony szerethet egy férfit! Szeretem érinteni, simogatni, érezni. Szeretem beszívni az illatát. Szeretem a lelkét, az eszét, amely annyira más, mint az enyém. Szeretem őt, úgy, ahogy van.

Ez a szerelem kezd végre örömteli lenni. Azelőtt sírtam, ha szerelemről esett szó. Fájdalom és könny tapadt ehhez a fogalomhoz. Most szeretek szeretni, és fordítva. Azt hiszem, egymásnak küldött bennünket az ég, és nagyon lassan bontakozik ki ez az érzés. Letisztul a mindennapi harag, meg nem értés, fájdalom, és mögötte a tiszta szerelem látszik. Ez felemel bennünket, fel, a magas égig. Gyönyörű, még ha pillanatokra tekint is be hozzánk, de itt van közöttünk.

Megbocsátottam a régi szerelmeimnek, akik nem szerettek viszont. Nem is gondoltam, itt munkált még a tudatalattimban. Rengeteg energiát emésztett el tőlem. Haragudtam a meg nem értésért. Most vége a régi szenvedéseknek. Egyre inkább itt van az új érzés, csak legyen tartós! Kívánom, érezze ezt más is azok után, hogy már megtapasztalta az árok mélyét.

Nem a szerelem kibontakozása nehéz, az jön magától. A fenntartása a művészet. Köszönöm Ila néninek és Robi bácsinak, hogy felnyitották a szemem, illetve a szívem! Köszönöm elsősorban Dénesnek, hogy kitartott mellettem, míg rájöttem erre a tiszta érzésre!

 

Azt hiszem, ebben az időben a szív csakrám érte el a tisztító energiaáramlat, s rádöbbentem, mennyire kötődöm minden probléma ellenére páromhoz. Csodás volt e felismerés azután, amennyi haragot átéltem előtte iránta.

 

 

A társaság hiánya

 

Már négy hónapja nem dolgoztam, és ráébredtem, mennyire hiányzik a társaság. A viccelődés, a stressz, a reggeli rohanás, a női ruhákba való öltözködés elmaradt.

Nem volt senki, akihez szólhattam volna, pedig közel laktak a szomszédok és a barátok. Mindenki behúzta magát a csigaházába, s közben panaszkodtunk, milyen hosszú és utálatos a tél. A bérház kicsit kárpótolt, azért csak összefutottam valakivel a piacon, a villamoson, s lett egy kevés élményem.

A magány sokat tud rombolni egy olyan ember életében, aki hozzá volt szokva a napi menetelhez, munkához. Mennyi ilyen munkanélküli és nyugdíjas van, aki nem bírja az egyedüllétet? Az unatkozó ember elkezd saját problémáin, betegségein gondolkodni. Sajnálni(tatni) kezdi magát, hisz figyelemre, beszélgetésre lenne szüksége. Az elmén olyan fiatalemberrel találkoztam, aki a magányba, a semmittevésbe bolondult bele.

Mikor szükségét éreztem, meglátogattam anyut, sok-sok bepótolandó beszélgetés vár itt. Párom szüleinél is felbukkantam hirtelen, s igen jól esett nekik a megjelenésem.

 

A tapasztalatcsere a másikkal, az információk cserélése létszükséglet számomra. Ezért szenvedtem meg a hiányát munkanélküliként, betegként.

 

 

Börtönbe zártan

 

A lakásomat sokáig börtönnek tekintettem. Kevés napfény jut be a szobákba, és földszintes lakás lévén hideg a padló. Nem éreztem magam otthon, csak valami sötét menedékhelyet láttam benne.

Önmagam is börtönnek tekintettem azelőtt. Nem szerettem egyedül lenni, mert hiányzott a barát, a beszélgetés, a játszótárs. Hiányzott mindig valami, ma már tudom, a szeretet. Már tudom, ez itt van belül, önmagamban.

Nem tudom, aki magányra van ítélve, mit érezhet, a börtönben megbánja-e a „bűnös” tetteit. Ha nem tud fejlődni, nem jut könyvekhez, nem segítik, szerintem akkor a düh gerjed benne. Büntetni persze szükséges. A halálra ítélést nem tartom helyes dolognak. Egy börtönpszichológus csodákat tehet. Biztos vannak mély sérülései az elítéltnek, talán magzat korabeli, talán gyerekkori fájdalmai, amelyeket nem tudott feldolgozni. Nem hiszem, hogy valaki csak passzióból bánt másokat. Mivel engem is bántottak, magam ellen is beszélek most.

Szükség van az elkülönítésre, de a segítségre is.

 

A rácsok lehullottak rólam. Egyre többet érzem jól magam a bőrömben. A lakásom szeretettel töltöttem meg, ez lett a munkahelyem is egyben. Önmagamat lelkem lakhelyének tekintem, ahol megpihenhet szellemem.

 

 

A mesék lényege

 

Péterrel kinyitottuk gyerekkori meséskönyveimet. Ezekben a gazdag mindig rossz indulatú, a szegény nemes lelkű. Az életben is így van ez? Módosabb ember is lehet jószívű, adakozó.

A másik dolog, ami nem tetszik: a gonosz nem javulhat meg.

Miért nincs olyan mese, ahol cselekedhet valaki elítélendő módon, de megbánja, jó útra tér, és így győzhet. Ez az igazi jutalom, nem az, hogy a jólelkű bebizonyítja jó cselekedeteivel azt, amit eddig is gondoltunk volna. A gyerek, miután rosszalkodott (melyik ne tenné), szerintem, igyekezne jóvátenni.

 

A csúnya, rossz indulatú főhős is térhet jó útra. Az életben is sok „rondaságot” elkövetünk, s ha jóvá tesszük, akkor a Teremtő bőkezűen megjutalmaz bennünket.

 

 

A harag kiengedése

 

Lehangolt voltam. Lelkemben újabb régi ajtókhoz érkeztem. Verések, erőszakok rajtam.

Annyira naiv gyerek voltam, hogy önként mentem fel a lakásra, ahol utána bezártak, megvertek, megerőszakoltak. Mai eszemmel olyan távol maradtam volna az ilyen helyzetektől, amennyire csak lehet. Elkeseredett voltam a végtelenségig. Kilátástalan, szomorú napok futnak le a szemem előtt. Egyetlen vigasz az ital volt számomra, s pont ez hozta a többi bajt. Belekeveredtem miatta hülye helyzetekbe.

Az is bántott, hogy a férfiak puszta tárgynak tekintettek. Úgy kezeltek, mintha csak egy érzelemmentes vacak lettem volna. Később én szégyenkezem amiatt, hogy szeretetre vágytam, s cserébe pofonokat kaptam. Annyira adtam az emberek véleményére, hogy beskatulyáztam magam.

Átkozódtam magamban. Nem értettem, Isten miért engedte meg azt, hogy annyi bántalom érjen. Elvesztettem a hitem benne, csak az Atyában, a Teremtőben bíztam.

Képzeletben sorra vettem azokat, akik megaláztak engem. Oly sokáig tépték a tudatalattim lelkét, hogy elegem lett belőlük! Jól kiordibáltam magam gondolatban, kiosztottam őket, (papírra nem írom, milyen szavakat löktem ki magamból), s könnyebb lettem. Az Istent is szidtam valamikor, s ez a káromlás is feltört belőlem. Kiengedtem a haragom, muszáj volt.

 

Így távolítottam el magamból a szorító érzést. Engedtem, hogy feltörjön a felszínre, majd elsimult a fortyogás. Elengedtem azokat az indulatokat, amelyek észrevétlenül még súlyos nehezéket képeztek bennem.

 

 

Az Isten, mint ellenségem

 

Haragudtam rád. Annyi szenvedést engedtél, hogy átéljek! Kitaláltad a felvágottat, a rengeteg betegséget és az erőszakot, ami annyi életet kioltott! Létrehoztad a halál és a születés fájdalmát!

Mikor előtört a régi gondolat, nem száműztem a tudatomból Istent, éppen csak függőbe tettem. Hinni akartam benne, de valamikor összetört nagyon. Egy felsőbb valamiben bíztam mégis, az Atyában, Jézus imádságában. A Teremtőt jóságosnak képzeltem, aki jót akar nekem. Jézusban is hittem, mert szeretetet és megbocsátást tanított.

 - Atyám, szeretlek, kérlek, gyógyíts meg! Kimerültem nagyon. Összetört a hitem is. – fohászkodtam a Teremtőhöz.

 - Istenem, bocsáss meg, én megbocsátok neked! Egyszerűen túl sok volt, amit kaptam. Mennyi idő, míg kigyógyulok belőle? Mutasd meg nekem a szebbik arcodat, hogy én is láthassam magamban ezt! – kértem mégis Istent, mikor a haragom elcsitult.

 

Arra kellett rádöbbennem, hogy a mélyben Istenre is haragudtam valamikor. Ez a régi indulat tört a felszínre. Ennek is utat kellett adnom valahogyan. Azt hiszem, azzal, hogy másképp nevezem Őt, megmutatom, hogy mégis benne van minden reményem. A Teremtő egy, csupán én tördeltem szét az egységét, ahogyan önmagam arcával is így tettem.

 

Már tudom, az erőszakra, az indulatokra is szükség van. Ezek a teremtés legalsó mozgatórugói.

 

 

Kire haragudtam?

 

Önmagamra a legjobban. Azért, hogy bele tudtak vinni olyan hülyeségekbe, amelyek történtek velem. Ezért szégyelltem annyira magamat. Csúnyán viselkedtem. Nem illő módon, így is mondhatnám.

Bezzeg ha a mostani eszemmel gondolkodtam volna akkor! Mennyi mindent elkerültem volna! Sok-sok csalódástól kíméltem volna meg magamat. Volna, volna, volna.

Tovább kellett lépnem a múlt szörnyei és kudarcai után. Nem élhettem a jelenem a múlt szorításában állandóan. Nem akartam szótlan és bűnbak lenni mindig mindenért! Nem tudtam így élni, ettől megfulladtam volna.

Az járt az eszemben, amit az „Éld az életed”-ből tanultam: „megbocsátok, felengedek minden sérelmet, feloldozom magam.”

Már mindenkinek megbocsátottam szinte, magamnak volt a legnehezebb. Lassan, lépésenként gyógyultam.

 

Ez jött elő belőlem, az önmagamra való mélységes harag. Bizony, kemény dolog megszeretni önmagunkat, mikor annyi hibát követtünk el magunk ellen. Ha belegondolok ezekbe a „tévedésekbe”, ma már tudom, ezek tanítottak meg sok olyan dologra, amelyek nélkül az életem csak egy tükörsima jégpálya lenne, ahol mozoghatnék én vízszintesen, de a felfelé haladást nem tudnám elérni.

 

Megbocsátottam magamnak is, de ez nem ment egyik napról a másikra. Kitartó voltam, és végül sikerült. Megérte a „fáradtságot”.

 

 

A meditáció vonzalma

 

Egyszer a tóparton sátoroztunk, még Rudi fiam apró volt.

Elnéztem reggelente egy srácot, aki lepedőjébe burkolva jógaülésben meditált a felkelő nap sugaraiban. Vonzott valami titokzatosság, hisz olyan kiegyensúlyozottnak láttam.

Egyik este lefeküdtünk a partra, és ő mondott egy ellazító szöveget. Mindenki kuncogott, de én érdekesnek találtam a dolgot. A gondolataim elengedtem, mint a tovaszálló felhőket. Valami megragadott engem ebből a dologból.

Mikor először hallottam az agykontrollról, már akkor vágyódtam rá. Pánikbetegségem idején megvásároltam a könyvet, abból gyakoroltam a megerősítéseket. Éjszakánként rám tört a rettegés, s én ezzel nyugtattam magam. Visszaszámoltam magamban, próbáltam ellazítani az izmaim, a gondolataim.

Lassan beépült az életembe észrevétlenül. Így utólag visszagondolva stresszes ember voltam abban az időben. Féltem annyi mindentől, rengeteg negatívumot hordoztam magammal. A gyógyítás azonban úgy vonzott, mint kicsi gyereket a varázslat.

Idővel elvégeztem a tanfolyamot is, Dénes sokáig ellenezte a dolgot. Nem tágítottam, mert annyira akartam, mint a gyerek az új játékot. Végre összejött a pénz, s ő megenyhült, látva a vágyam erejét. Akkor még nem is gondoltam, mennyire szükségem lesz rá a későbbiekben.

Az ellazulások alatt kicsit megijedtem attól, hogy meghallottam a szívem dobogását. Fura csend vett körül, s alfába váltottak az agyhullámaim. Rettentő hit és akaraterő volt bennem, de én nem láttam, nem hallottam semmit, úgy gondoltam, a gyógyításom kudarcba fulladt. Letörten jöttem haza. Nem adtam fel. Kitartóan végeztem a gyakorlatokat. Egyre mélyebbre ereszkedtem alfában. Továbbra sem láttam képeket, nem hallottam hangokat. Rájöttem, hogy így is működik nálam a dolog, használtam hát, ahol csak lehetett. A pozitív megerősítéseket tápláltam magamba szorgalmasan, gyógyítottam magam körül gondolatban, akit csak tudtam.

Tudatom legmélyére kellett leásnom magammal kapcsolatosan, ez még a mai napig is folyik. Több betegségből kellett közben kigyógyulnom, s mindig kapaszkodót adott, volt mihez nyúlnom. Gyermekeim egészségesebbek lettek. Legfontosabb dologhoz, a hit erejéhez is ez a módszer vezetett el. A megvásárolt kazetták rengeteget segítettek a problémák megoldásában. A megbocsátásokat innen kezdtem el gyakorolni, a „Mi Atyánk” - at meghallgatni alfában csodálatos. Mikor először hallgattam ezt a mély imát ellazult állapotban, akkor valami megrázó dolgot éreztem. Zokogva törtek fel belőlem lelkem kapui előtt a fájdalmas pontok, amelyeken, mint a tiszta vízesés áramlottak be a szeretet jótékony hullámai.

Sok gyógyulás állt be ott, ahová képzeletemet irányítottam. Legfontosabb azonban az, hogy magamat orvosoltam. Jobban érzem magam, mint eddig bármikor. A múlt talán sohasem került volna felszínre, hogy átdolgozzam, hogy megértsem, hogy elfogadjam. Amikor a migrén hasogatta a koponyám, akkor is itt találtam gyógyírre.

Földrengető változások történtek életemben, így is mondhatnám. A szeretteim életében szintén, hisz ahogy én alakulok jobbá, úgy javulnak a kapcsolatok is.

Az, hogy éreztem Isten közelségét egy napon, felejthetetlen dolog lett számomra. Közelebb kerültem szeretteimhez, megbocsátottam a velem szembeni vétkeiket. Olyan úton indultam el, ahol rengeteg örömkönnyet ejtettem.

Köszönöm, hogy megismerhettem ezt a nagyszerű dolgot! Köszönöm annak, aki kitalálta, annak, aki oktatta!

 

Később egyre inkább vonzani kezdett a jóga. Ebben találtam meg azt, amit annyira kerestem. Tudom, ha én kiegyensúlyozott vagyok, és szeretetet sugárzok magamból, akkor az csodásan gyógyít engem, és azt, akire szeretettel gondolok. Mikor szükséges, akkor használom mellette a képzeletem teremtő erejét, amelyet az agykontroll tanított.

 

 

Az életadó fény forrása

 

Szeretlek, drága napocska!

Gyerekkoromban hideg, északi fekvésű hallban aludtam. Az ablak a temetőre nézett. Nyáron jártunk strandra, azt imádtam. De éjjel egyedül maradtam a félelmeimmel a hideg átjáró szobában, ahová nap sosem sütött. Nem szerettem itt lenni.

Utána elköltöztünk, itt kaptam saját szobát, keleti fekvésűt. Reggel láthattam a napfelkeltét, de nappal átjárta a huzat. Nyáron jártunk ki a tóra fürdeni, ez megvigasztalt. Mikor férjhez mentem, kis szoba-konyhás lakásban laktunk, ide se sütött be a nap. Az ajtó azonban a kertből nyílt, jó időben kiültünk a szabadba. Végül mostani lakhelyemre költöztünk. Ezzel sokáig nem tudtam kibékülni, mert nem éri napfény a lakást. Munkahelyemen mindig északi fekvésű szobában dolgoztam. Sokszor, ahogy hazajöttem, ledobtam mindenem, és menekültem ki az udvarra, hogy átjárjon a meleg, éltető napsugár.

Mostanában nyáron süttetjük magunkat a ház mögötti füves kertben, ez szinte életet lehel belém. Ha kiruccanunk a tóra, strandra, az szinte ünnep nekem. Imádom, ahogy világít, ahogy melengeti a bőröm.

Télen hiányzik. Egy időben megijedtem a káros UV sugárzástól, de már nem tartok ettől. Módjával napozok, a déli erős sugaraktól óvakodom. Szükség van a napfényre, több jó hatása van, mint káros.

 

Talán azért nőttem fel árnyékos szobákban, hogy értékelni tudjam azt, mikor süt rám a nap. Úgy vagyok ezzel, mint a sorsommal, most kezdem felfedezni az értékeket.

 

Most, ha napfelkeltét látok, szinte izzok. Fenséges, ahogy első sugarai megvilágítják a tájat. Eszembe juttatják, hogy ismét egy nappal hosszabb lett az életem ezen a drága bolygón.

Olyan házra vágyom, amelynek szobáiba besüt a nap. Kertre, ahol kedvemre kiülhetek, ahol jógázhatok a napon. Eljön hozzám egy napon ez a vágyam is. Teljesülnek titkos álmaim, ha eléggé akarom és hiszek benne.

 

 

A kézimunka varázsa

 

Nagymama a varrógépen alkotott, szoknyákat, nadrágokat, ezzel üzletelt állandóan. Engem kért meg, ha a cérnát a tűbe kellett fűzni, ha össze kellett takarítani a sok anyagmaradékot. Csodáltam őt, mikor egy darab vászonból divatos ruhát varázsolt.

Nagyi megtanított horgolni, kötni, s még a betűket sem tudtam leírni, de már babaruhát alkottam fonalakból. Kicsi terítőket varrtam, s a kézimunka szeretete nem maradt ki később sem az életemből.

Mikor iskolába jártam, magamnak kötöttem pulóvereket, sapkákat, lábszárvédőt. Első ajándékom Dénesnek egy magam kötötte pulóver volt. Asszonyként előkerült a hímzés, és varrtam a többféle mintájú és formájú terítőket. Gyerekeimet várva több méretben elkészítettem előre a kis együtteseket, parányi sapkákat, lábzsákot, kocsitakarót. Ahogy nőttek, gyártottam egyre a színes pulóvereket, örömöm tellett ezek készítésében. Magamat és családomat elláttam saját tervezésű ajándékokkal, s ha az egyik munkával kész lettem, már kutattam a másik után.

Nem tudtam az udvaron sem tétlenül ülni, az én kezembe mindig kellett varrótű, kötőtű, horgolótű. Meglátta ezt egy szomszéd néni, s megkért, dolgoznék-e neki pénzért. Elvállaltam. Ő adta a fonalat, az anyagot, majd az árát. Csipkétől a gobleinig minden került ki a kezem alól, mikor egyszer csak rádöbbentem, hogy nekem alig van terítőm. Elhatároztam, hogy ezek után csakis magunknak és ajándékba fogok kézimunkázni.

 

Kevés az értéke a kézimunkának. A vele töltött idő és munka nem térül meg. Bízom benne, hogy csodálatos örökségünket ennek ellenére nem hagyjuk veszni. Meglepetést okozhatunk vele magunknak és szeretteinknek, s így már át is örökítettük az utókornak.

 

 

A kristálytiszta víz

 

A nap és a víz éltető közeg számomra. Imádok úszni! Ez az egyetlen sport, amit igazán szeretek. A vízpart csodálatos élményt jelent nekem. A strand nem pótolja annyira, de jobb híján ez is megteszi.

Gyerekkoromban, míg öcsém nem született meg, anyuval sokat jártunk a közeli hidegvizű strandra. Csokira sültünk a nyári napfényben.

Párommal és Rudival vadkempingeztünk a vízparton. Csodás látvány volt, mikor este elsimultak a hullámok. Lecsendesedett a környék, majd megkezdték a békák éji zenéjüket. Reggel belevetettük magunkat a kristálytiszta vízbe. Az áttetsző tükör alján táncot jártak a vízinövények, a halak rajokban kíváncsiskodtak. Napközben már hemzsegett a tömeg a parton, alig maradt egy törülközőnyi hely. A tó azonban befogadott annyi pancsoló gyereket és úszkáló felnőttet, hogy elfért kényelmesen mindenki.

Legszebb élményem a tenger. Kétszer voltunk Bulgáriában, akkor még a gyerekek nem születtek meg. Első utunk alkalmával késő éjszaka érkeztünk meg a szálláshelyre. Elindultunk egy hosszú lépcsősoron lefelé, mentünk a morajlás után. Éjféltájban ízleltük meg a tengert először. Belevetettük magunkat a hullámokba, finom homokot ért a talpunk. Csodálkoztunk a víz sós ízén, a hullámok lökésén. Olyan volt, mint egy-egy nagy szívdobbanás. Nem felejtem el ezt az érzést. Mintha magzatvízben ringatóztam volna békésen. A tenger felejthetetlen varázs maradt számomra.

Visszatérve a vízre, inni is szeretem. Általában gyógyteákat iszom, naponta többször, cukor nélkül. A forrásvíz ezerszer többet ér nekem, mint bármelyik üdítőital.

 

Azt kívánom magamnak és mindenkinek, hogy a jövőben egyre többen utazzunk szabadon pihenni bármerre! Gyönyörködjünk benne, érintsük meg bolygónk gyönyörű vizeit, látványosságait!

 

 

Nyitottan

 

Tornáztam, s a testem a levegő benntartásával, majd nagy légvételekkel harmonizálva mozgott. Honnan van ez a tudásom? Nem tudom, csak úgy jön magától. Egy-egy mozdulatsor után érzelmeim hangja tört fel.

Jól esett testrészeimnek a friss oxigén, a tudatalattim hangok formájában válaszol. A torok csakrám megnyílt, ezért jöttek a hangok. A torna után meditáltam, feltöltődtem energiával. Kellemes érzések jártak át, bizseregtek a porcikáim. Atyám szeretetét éreztem magamon. A szemem felfrissült, közérzetem feldobott lett. Elképzeltem, hogy egy védőburok van körülöttem. Arra kértem az Atyát, szemem tisztán lásson, fülem tisztán halljon, elmémnek tiszta tudása legyen.

Egy gondolat jutott még eszembe: minden az egyetemes rend szerint működik.

 

            Később tudtam meg, hogy a kundalini energia felemelkedése okoz olyan hatásokat, hogy valaki önkéntelenül felvesz bizonyos jóga és egyéb testhelyzeteket. Ez történt velem is. Olyan mozdulatok, légvételek, hangok jöttek elő belőlem, amelyeken én is meglepődtem.

 

 

A félelem átörökítése

 

Egyszer anyukámmal beszélgettem, s egy titok került elő. Mesélte, hogy véletlenül kihallgatta nagyit annak idején arról, hogy ő már nem akart gyerek volt. Nagyi elhajtó gyógyszert szedett a terhessége elején.

Engem se vártak. Anyu attól rettegett egész idő alatt, hogy belehal a szülésbe. Gyerekkori betegségei mély félelmeket hagytak benne. Ki tudja, ő is, én is mit élhettünk át magzatként?

 

A félelem, a pánikbetegség örökölhető szerintem. Már a méhben kialakul, ha egy magzatot félelmek között várnak. Akaratlanul adjuk tovább az utódoknak, ahogyan a magot hordozzuk magunkban. Az életünkben úgy kapott helyet a félelem, ahogyan azt magzatként megtapasztaltuk.

 

Mi választottuk szüleinket indulás előtt, ahogy gyermekeim is minket. Tanulni akartunk valamit, amihez szükség volt a félelmekre. Már elengedtem, feldolgoztam ezeket az érzéseket, nincs többé szükségem rájuk.

 

 

„Füstölögve”

 

13 éves koromban füstöltem el első cigarettámat. Később egyre többet szívtam dugiban.

Azt képzeltem, hogy ettől menő és nagy lettem a haveri körben. Emlékszem, támasztottuk a bérház oldalát, kibeszéltük a srácokat. Mikor felnőtt közeledett, befordítottuk zsebünkbe az égő cigit. (Nem is volt feltűnő, hogy füstölög a zsebünk.)

Mikor elköltöztem az új lakótelepre, új barátnőim lettek. Koncertekre kezdtem járni, itt egyértelműen rá kellett gyújtanom. Aki nem szívta, azt lenézték a többiek.

Otthon titkoltam eleinte, bár nem hiszem, hogy kaptam volna érte. Nagyi megérezte rajtam, kicsit leszidott, de nem volt komoly. Nagyapától tartottam nagyon, de ő soha nem adott puszit nekem, nem is jött a közelembe. Később már otthon is cigiztem. Suliban a lányvécében fújtuk a füstöt. Általában csak egy szál cigit szívtunk négyen, többre nem volt idő. Forrón izzott kezünkben a szál, olyan gyorsan adtuk kézről-kézre.

Heten cigiztünk a munkahelyemen, a füst töményen állt a teremben. Duplán mérgeztük magunkat, egyszerre passzív és aktív dohányosok voltunk. Házasként már otthon nem gyújtottunk rá, csak társaságban. Egy év múlva tervbe vettük a babát, s letettük mind a ketten a cigit.

Szerencsére, amikor szükség volt rá, lemondtam könnyen. Nem füstöltem egyik gyerekem orra alá sem. Magzatként is védtem őket fiatal fejjel, mert annyira már tudatos voltam, hogy egészséges életet szeretnék adni utódaimnak. Ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, alkalmanként rágyújtottam, de ez már kocadohányzás volt.

Már hosszú évek óta nem gyújtottam rá. Egy porcikám se kívánja a füstöt, pénzemet már az egészségem érdekében költöm el engem gyógyító dolgokra. Szerencsére Dénesnek se hiányzik.

 

Hogy miért cigiztem? Úgy gondoltam, hogy a gyerekkort egyetlen mozdulattal lerúgom magamról, s kilépek belőle, mint egy kinőtt nagykabátból. Pedig a hirtelen mozdulatok fájdalmasan hatottak.

 

Egy szemléletmódváltás segített a szabadulásban. Eldöntöttem, hogy ez már nem fontos számomra, s kihullott kezemből a cigi. A gondolataimon változtattam, s máris füstmentes lett az életem.

Sokáig nem zavart más „füstölgése”, de egy idő után annyira kaparni kezdte az orrom és a légcsövem, hogy képtelen voltam megmaradni füstös közegben. Valószínű, hogy a szaglásom és érzékelésem finomodása váltotta ki ezt az érzékenységet.

 

 

Egy érintés

 

Eszembe jutott egy emlék. A kórház folyosóján ültem egy széken, vártam a szemorvosra. A főorvos ideggyógyász is volt egyben.

Egy fiatal lány ült velem szemközt. Többször előregörnyedt, fogta a fejét. Azt hittem, migrénje van. Nehezen szólítottam meg idegeneket azelőtt, de nem bírtam nézni a szenvedését. Megkérdeztem tőle, mi a baja, segíthetek-e. Azt válaszolta, hogy most csapolták meg a gerincét, mert gyakran kettős látás kínozta. Úgy gondolta, hogy vízszintes helyzetben könnyebb lenne. Lefeküdt a kemény padon, ölembe vettem a fejét, így beszélgettünk. Beengedtem magam előtt a rendelésre, s ezután engem szólítottak. Tudomásomra jutott, hogy agydaganattal kezelték.

Tizenhét éves volt a lány, élete teljében élt. Megérintett egy pillanatra, egy-két vigasztaló szót adtam neki. Nem tudom mi lett további sorsa. Belegondoltam, hogy én ennyi idős koromban tomboltam a legjobban, ő pedig itt sorvadt a kórház falai között. Gondolatban jó egészséget kívántam neki.

 

Azóta többször előfordult, hogy beszédbe elegyedtem idegen emberekkel. Lehet, az illetőnek vigaszt nyújt bajában a törődés, az, hogy nem mennek el mellette hidegen. Ennyi figyelem kell csak néha egymásnak, s lehet, a remény utat talál hozzánk.

 

 

Masszázzsal gyógyítani

 

Rudi négy-öt éves korában sokat betegeskedett. Annyi gyógyszert szedett be, hogy azt mondtam, elég! A tabletták káros hatásától tartottam, így kerestem a kiutat.

Ebben az időben kaptam meg a címét egy talpmasszőrnek, Kálmánnak. Egyszerű, szerény kis emberke volt, kopott farmerban és elnyűtt szandáljában járt házról házra. Jól átgyúrta Rudi lábát, hátát, fejét, fülét. Szinte lángolt a bőre egy ilyen masszázs után, s gyermekem tűrte szótlanul. Fiam alig hallott a füleire a sok gyulladástól. Megtanultam Kálmántól a fogásokat, minden nap masszíroztam Rudit, s hallása szinte napról-napra javult. El is maradtak a fülfájások, s a gyulladásos megbetegedések.

Peti már nem annyira szerette ezt a dolgot, próbáltam őt is kezelni, mikor betegeskedett. Ő nem hagyta magát, kapkodta a kis talpait.

Kálmán engem is megmasszírozott párszor, a migrénes fejfájásaimat próbálta enyhíteni. Egy kezelés után úgy égtek talpaim, mintha tüzes kavicson járnék. A fejemben érezhetően megindult a vérkeringés. Ritkultak a fejgörcsök, de nem szűntek. Állandóan feszültségben éltem, ezért a migrén maradt. A gondolataimat csak ezután kezdtem el megváltoztatni.

 

A betegeskedés olyan módszerrel ismertetett meg, amely áttérített engem a természetes gyógymódok használatára.

 

 

Az „őrület” és a „halál”

 

Kezembe került a tini korombeli verses füzetem, és megdöbbentő dologra jöttem rá. Állandóan azt fogalmaztam meg benne, hogy meg fogok őrülni és meghalok.

Ezek a jóslataim bekövetkeztek. Minden gondolatom valóra vált, úgy, ahogyan akkor elképzeltem a jövőmet. Az agykontrollnak igaza van. Olyanná formáljuk a jövőnket, amilyennek szeretnénk. Sikerült megtapasztalni magamon az őrület jegyeit. Halálomat is átéltem többször a tudathasadások alatt. Nem is emlékeztem volna régi gondolataimra, ha nem látom magam előtt leírva.

Vigyáznunk kell erős óhajainkkal, ne becsméreljük magunkat! Világképünk döntő befolyással bír a jövőnkre, úgy egyénileg, úgy a társadalom életében.

Egy ideje ezekkel töltöm magam: szeretem magam, bízom magamban.

 

Pozitív gondolatokkal kezdtem el tölteni magam, s a gyümölcsök szép sorban érni kezdtek. Az „őrület” és a „halál” megtapasztalása végül sok élményhez vezetett el engem, így már azt is tudom, hogy „bukni” nem lehet.

 

 

Anyai nagyapám

 

Egy éves koromtól együtt laktunk nagyszüleimmel. Szüleim elváltak, így nagyapa lett a férfi mintaképem.

Egészen pici koromban úgy rémlik, hogy szeretett, később már felesleges tehernek éreztem magam a lakásban. Nem szólt hozzám, került engem. Úgy éreztem, hogy én egy leprás, fertőző beteg vagyok csupán, akivel nem jó egy levegőt szívni. Szigorú, zord és elérhetetlen volt számomra. Tizenkét éves koromban elköltöztünk, de gyakran megfordultam nagyszüleimnél. Nagyi halála után megsajnáltam, mivel egész életében ki volt szolgálva, félt az egyedülléttől. Párommal, és méhemben Rudival hozzá költöztünk. Nem a gyerekkori lakás lett otthonunk, mert időközben harmadik emelet földszintesre lett cserélve.

Eleinte mindent úgy készítettem, ahogy neki tetszett. Főztem, mostam, takarítottam rá, kiszolgáltam, ahogyan nagymamám is tette azelőtt. Később nem lett jó a főztöm, és úgy bánt velem, ahogyan mindig is ismertem. Gyerekeimet szerette, távolról a maga módján. Én nem engedtem közelebb őket hozzá, mert olyan távolság volt közöttünk, amelyen akkor nem tudtam áthatolni. Tudom, hogy bennem is sok hiba volt, összevesztünk többször. A bérházban kerülgettük egymást, kapcsolatunk minden volt, csak jónak nem mondható. Kibékültünk, majd megint mosolyszünet volt köztünk. A lakást közben megvettük, nem tudtunk hová elköltözni. Sok év után nagyit kértem a temetőben, hogy szabadítson meg tőle.

Egyszer lerobbant, s én végtelenül megsajnáltam. Addig szinte semmi baja nem volt, minden nap sétált az erdőben. Feküdt, pelenkázásra szorult, kiszolgáltatott lett. Éjszaka virrasztottunk, fogtuk a kezét anyuval, ő pedig jajgatott. Haldoklott, s én az ijedtségtől szinte vele haltam. Féltem, hogy kezeim között éri a vég. (Azelőtt gondolatban már kívántam neki, annyira ellenségek voltunk.) Visszakerült a kórházba, fokozatosan épült egyre lejjebb. Bocsánatot kért férjemtől a sértésekért, mikor még beszélni tudott. Aztán egy éjszaka elment közülünk.

Nagyon nehezen viseltem a halálát, pedig én abban a tudatban voltam, hogy ő nem szeretett engem. Egymás után adtam le a kilókat, a vállaim görcsöltek az állandó feszültségtől. Ebben az időben még nem agykontrolloztam, nem imádkoztam érte. Egyszerűen csak nem tudtam elfogadni egy olyan dolgot, hogy leépült valaki mellettem, és én nem tudtam ellene semmit tenni. Dénessel való kapcsolatom megromlott, feltámadt bennem a gyűlölet férjem iránt. Nem volt menedékem, magam maradtam a fájdalmammal és sötét gondolataimmal. Mintha ez lett volna nagyapám utolsó „ajándéka” nekünk.

Négy évvel nagyapa halála után kezdtem el olyan dolgokat álmodni vele, amelyek teljesen felkavartak. Egy feneketlen, nagyon sötét tóból kellett kihúznom aput, aki a nagyapám volt inkább. Én teljesen lemerültem e munkában. Ez az álmom nem hétköznapi volt, hanem annyira valóságos és hosszadalmas, mintha éberen történt volna. Kártyajóslásból megtudtam, hogy egy férfi kérte segítségemet. Elkezdtem imádkozni nagyapáért. Több félelmetes álomkép jelent meg előttem. Volt, hogy Dénest akarta lelőni, s én közéjük álltam. Annyira megrémültem, hogy ijedten pattantam fel az ágyon. Máskor a famíliával jelent meg előttem, megint máskor a konyhában ült és sírt. Nem nyugodott a lelke. Az imák után energiáim a padlóra kerültek. A lelkiismeretem háborgott. Ezután jött elő skizofréniám.

Nagyapa szelleme megnyugodott, kaptam üzenetet tőle. Kiszabadult a börtönből, saját haragja és félelmei börtönéből a túlvilágon. Halála után több évvel megbocsátottunk egymásnak, megszerettem őt. Nem tudtam életében, hogy ő is árva volt kiskorában. Sosem beszélt semmiről, ki tudja milyen gyerekkora lehetett.

Köszönetet is kaptam tőle, ez ráérzés volt. A városban egy napon két férfi festett egy nagy papírvászonra, többen megütközve nézték őket. Piros foltokat maszatoltak ecsettel a fehér háttérre. Nem értettem közelről a dolgot, s mikor felszálltam a villamosra egy szöveg rajzolódott ki előttem: „A legszebb ajándék.” – ez volt az üzenet, és egy emberke, aki kilépett a rácsok mögül azzal, hogy meghosszabbodott a lába. Akkor tudtam, ez nagyapa köszönete, s mindkettőnk szabadulása is volt. Már ekkor közelített hozzám a megváltozott tudatállapot.

 

Olyan megérzésem is volt később, mintha nagyapám szellemét szeretőn öleltem volna magamhoz, ő pedig boldog volt ettől a tudattól. Kicsordultak a könnyeim ezekre a gondolatokra, s szeretettel bocsátottam el magamtól további útjára.

A halál után is van megbocsátás, segítségnyújtás, ebben biztos vagyok. Ha szeretettel gondolunk a halottra, megnyugszik ő is, és a saját lelkiismeretünk is.

Jóval később, több év után esett le a tantusz nálam, hogy a tudatom kiszabadult börtönéből abban az időben. Véletlen, hogy pont akkor, pont azon a helyen jártam, ahol megkaptam a számomra fontos üzenetet? Már nem hiszek a véletlenekben.

 

A nagyapámmal való kapcsolatom nagyon sok dologra tanított meg utólag. Megértettem, ha valakivel haragban, ellenséges hangulatban élünk, azzal nem csak a másikat taszítjuk el magunktól jó messzire, hanem a saját lelki békénket is aláássuk rendesen. Utólag már nem hibáztatok senkit, a történtekből levonom a tanulságot. Már teljesen más beállítottságú vagyok, nem fordulhat többé elő velem, hogy bárkit ellenségemnek tekintsek.

 

 

Szeretlek, drága bolygóm!

 

Második tudathasadásom alatt átéltem a Föld rettegését.

Minden porcikámban éreztem Őt, óriási félelmét az emberek pusztításától. Időn és téren kívülre kerültem, feloldódtam a mindenségben. Valami végtelen erő járt át közben, s egyszer csak ott éreztem földgömbünket a két tenyerem között. Nagyon akartam, hogy gyógyuljon, s éreztem a meleg energiát, amely kiáramlott kezeimből és átszelte a labdányi égitestet. Sokáig tartott ez az élményem, úgy emlékszem erre vissza, mintha valami születés előtti küldetést vállaltam volna fel magamra.

Feloldódott egyénem a Teremtőben, mint csepp az óceánban. Tudom, hihetetlen ez az élményem, de szerintem mindenki azzal a céllal érkezik a világra, hogy jobbá tegye planétánkat.

 

Szeretem a Földet, igyekszem a hasznára lenni. Egyre gyakrabban van életemben helye a szépnek, a jónak, az örömnek, a szeretetnek, a békének. Ez ajándék nekem, a legdrágább, amely lehetséges e drága Földön!

 

Kívánom ezt minden embernek, akinek életet adott e drága kék bolygó!

 

 

Nézőpont kérdése

 

Nem feleltem meg magamnak, elítéltem magam. Megnéztem a másik oldalát is a dolgoknak.

Nem is volt olyan rossz nekem. A szüleim nem bántottak, kipróbálhattam mindent, ami érdekelt. Jó buli volt a haverokkal csatangolni, üvölteni a koncerteken. Jól esett kitűnni a tömegből viselkedésemmel, ruhámmal, hajammal.

Különc vagyok, de ezt igyekszem hasznomra fordítani. Jó most. Jól érzem magam. Szép az életem, ha annak akarom látni.

 

 

Itt a virradat

 

Tudom, írásaim néha elég sötét képet tükröznek. Mégis soha nem éreztem magam olyan jól, mint mostanában. Nem járok már szemlesütve, nincs migrénem, nem idegeskedek. A múltat dolgozom fel. Sokszor sírok, de ez jól esik. Foszlik a nehéz teher a könnyek hatására.

Találkoztam egy volt osztálytársnőmmel, aki depresszióban szenved. Azt mondta, ez a feszült világ váltotta ki belőle. Én is átéltem ezeket, „idegbajos” voltam állandóan. Nem láttam kiutat semmiből. Nem volt előttem remény.

Most nyugodt vagyok. Jól esik, hogy újra jógázni járok, ha süt a nap, ha szépről beszélhetek valakivel. A rosszat elengedem a fülem mellett, nem azonosulok vele. Nem érdekel, kit hol öltek meg, ki kivel van haragban, hol van viszálykodás. Óriásit változtam, hisz előtte a szép dolgokat nem vettem észre a másiktól.

Olyan ez, mint a virradat. Ott van már a látóhatáron a fény, ahogy bensőmben is a nyugalom, a szeretet élménye. Ahogy egyre jobban átélem a jó érzéseket, nem hagyom őket veszni. Jó itt így, csendben, feszültség nélkül.

 

Átestem a tűzkeresztségen, megérdemlem ezt az állapotot.

 

Kívánom, hogy te is lendülj át erre az oldalra minél hamarabb!

 

 

Ila néni

 

Gyerekkoromtól ismertem már őt, távoli szomszédunk volt. Kedvessége, mosolygós lénye mindig elragadott, de nem voltunk annyira közel egymáshoz.

Amikor a szememmel gyógyulófélben voltam, s Istenhez fohászkodtam, egy nap valami belső késztetést éreztem, és Ila néninél kötöttem ki egy régi dunnával. Egy sötét kis pincében dolgozott paplanosként, amit megtöltött a saját fényességével. Most is előttem van jóságos arca, amint hosszú szempillái alól igézve nézett rám. Szinte sugárzott a szeretet hatalmas barna szeméből. Szőke haját feltűzve hordta, hálóval védte a szállongó tollaktól. Aprókat lépett mindig, kicsit bicegőnek tűnt a járása. Kortalannak látszott, ez biztos a lényéből áradó kedvesség miatt volt.

Beszélgetni kezdtünk, s kiderült, szinte minden témánk közös. Ő is végzett agykontrollt, s erős volt a hite, mint a kőszikla. Rengeteget segített nekem a gyógyulásban, könyveket adott kölcsön, amelyek megváltoztattak engem is. Erőre kapott a hitem, amely mélyen szunnyadt bennem. Én is vettem sorban az olvasnivalót, cserélgettünk. Úgy éreztünk egymás iránt, mintha mindig is összetartoztunk volna. Rokonlelkek voltunk. Ez a kapcsolat annyit jelentett nekem, mint a száraz, repedezett földnek egy életet adó, csendes esőzés. Kihajtott bennem a mag, amely ott pihent lelkem mélyén arra várva, hogy végre felébredjen.

Egy napon Ila néni egy kicsi Bibliát ajándékozott nekem, amely férjéé volt, s benne ez állt: „Te nem haltál meg, csak előre mentél.” – ez valamikori férjének szólt. „Legyen ez a Biblia tiéd, drága Andikám, úgy érzem, nálad a legjobb helyen lesz”. – ezt írta nekem.

Ez a férjét gyászoló asszony annyi segítséget, szeretetet adott nekem, hogy teljesen levett a lábamról. Nem panaszkodott Ila néni, csak jó tanácsokkal látott el kedvesen. Annyira meghatódtam ettől az ajándéktól, hogy másnap leszaladtam hozzá, s összeölelkezve zokogtunk egymás vállán. Azt mondtam, én még ilyen szép ajándékot nem kaptam. Ebben benne volt az ő elvesztett szerelme, a segíteni akarása, a szeretete irántam, minden, mi elképzelhető. Most is összeszorul a szívem, ha visszagondolok erre a pillanatra.

Valami különös dolog történt velem ezután. Annyira megnyílhatott a szív csakrám, hogy vele nyílott a többi is. Felragadott egy különös erő, s röpített egyre magasabbra. Ezt követően egyik nap egy voltam a Teremtővel, úsztam a gyönyörben. Úgy éreztem, mintha földöntúli ajtókat nyitottak volna meg bennem, másik nap hatalmas félelmek bunkóztak le a földre. Olyan érdekes dolgok történtek velem, amelyeket nem értettem egyáltalán. A Teremtő egészen közelről érintett meg, átéltem több halált és születést, gondolatban hatalmas erővel gyógyítottam szeretteimet, szellemeket éreztem magam körül, és olykor az őrület határáig száguldoztak bennem a gondolatok. Hangokat hallottam, amelyek irányítottak. Jézus jelenlétét éreztem magamban. A jövő és a múlt egyszerre játszódott le bennem, időt nem érzékeltem. Éjszaka a testemen kívül voltam, valahol csillagok milliói között száguldottam. Váratlanul zúdultak ezek az élmények a fejemre. Lemerült állapotban kerültem kórházba. Itt azt mondták, tudathasadásom van. Az élményeimről senki nem kérdezett, nem is mertem beszélni róluk.

Szegény Ila néni rettentően megijedt, azt hitte, valami rosszat tett velem, visszakérte a Bibliát. Lelkiismeret furdalása volt, pedig a szándékai a legszebbek voltak. Tengernyi szépséget és jóságot adott, szinte élete addigi tudásanyagát átmentette belém. Úgy tekintettem rá, mint egy olyan élő példára, amelyet követnem kell. Azt terveztem, hogy megkeresztelkedem harminchárom évesen, s ő lesz a keresztanyám. Mikor megkértem erre, elérzékenyülve elsírta magát. Erre már nem került sor. Elkapott egy vírust, és állapota egyre csak romlott. Igyekeztem gyógyítani, imádkozni érte, de bennem is rettentő káosz volt abban az időben. Mikor utoljára meglátogattam, bevallotta, hogy fél a haláltól. Én átnyúltam az asztal fölött, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy nem fog ő meghalni. Megérezte azt, ami bekövetkezett. Kórházba került, és egy agyvérzés végzett vele. Tudtam, hogy a szeretett férje után vágyakozott, de képtelen voltam felfogni, hogy elment, nincs az élők sorában többé.

Valamikor arról beszéltünk, hogy ha ő meghal, nem fog érte imádkozni senki. Megígértem neki, hogy én majd megteszem ezt, s igyekeztem tiszta szeretettel gondolni rá, hogy imáim segítsenek rajta a túlvilágon. A sírját hosszú ideig nem volt erőm meglátogatni.

Rengeteg pozitív dolgot tanultam tőle. Igyekszem ebből családomnak is adni, s én is hasonlóvá válni hozzá. Köszönöm, hogy a Teremtő megadta nekem ezt a párhónapnyi kapcsolatunkat. Ila néni barátnőm, társam, útmutatóm, anyapótlékom, minden volt egyben. Szeretnék mindenkinek adni abból a feltétel nélküli szeretetből, amelyet tőle tanultam.

 

Ila néni halálát már sokkal jobban el tudtam fogadni azok után, hogy előtte rengeteg újjászületésről, regressziós hipnózisról szóló könyvet olvastam. Tudtam, hogy a halállal csupán egy test szűnik meg létezni, a valódi lényünk halhatatlan. Mennyivel könnyebb beletörődni így abba, hogy megérintjük egymást valamennyi időre, tanulunk egymástól, majd tovább éljük életünket, újabb embereket és eseményeket ismerve meg.

 

 

Leszámolás

 

Döntöttem, leszámoltam a munkahelyemről, sokáig ugyanis táppénzen voltam a betegségemmel. Első tudathasadásom után szinte azonnal dolgozni mentem, de most nem volt miért igyekeznem vissza, hisz beígérték az elküldésemet.

A sok aláírnivaló, papírmunka nem az én asztalom, megbíztam bennük, hogy jól számolták ki a pénzem. Átutalással jött a számlámra, nem láttam, így olyan megfoghatatlan volt a végkielégítés.

Nem voltam szomorú, sőt, sok ismerőssel találkoztam, akiket remélem, kissé felvidítottam. Lehet, furán hangzik, de jól éreztem magam.

 

Nehéz volt döntenem, hogy valóban elszakítsam magam attól a helytől, ahonnan létbiztonságomat sejteni véltem, de végül már megérlelődött bennem a dolog. Kemény döntéseket kellett meghoznom jövőmet illetően, és az első lépést megtettem ezen az úton.

 

 

Jóban lenni önmagunkkal

 

Valamikor ki nem állhattam magam. Utáltam saját társaságomban lenni. A „GYES”-betegséget is ez okozhatta, hisz a társaság nem terelte el a figyelmemet önmagamról.

Hiába voltam később gátlásos, félszeg, akkor is emberek közé vágytam. Jó volt hallani viccelődésüket, látni, ahogy dolgoztak, hallani beszédüket. Azt hiszem én csendes voltam az ő szemszögükből.

Ahogy otthon maradtam a betegségemmel, észrevétlenül kezdtem magam megszeretni. Egy kis beszélgetés itt-ott, egy kis információcsere, de utána csendre, magányra vágytam. Nem tudtam elképzelni újra az életem rohanó kollégáim között.

 

            Szükségem volt erre az időszakra, hogy végre őszintén szembenézzek igazi lényemmel, és engedjem a felszínre törni azt, amit úgy szuszakoltam be mélyre, hogy véletlenül se vegyek tudomást róla. Az egyedüllét kellett ahhoz, hogy beépítsem a múltat az új valómba.

 

Mostanában szükségem van gyakran arra, hogy egyedül maradjak olykor pár órára. Ilyenkor feltöltöm magamat egy elmélyült imával, masszírozással, nyugtató zenével.

 

 

A skizofrénia bevallása

 

Sokáig titkoltam a munkahelyemen azt, hogy valójában skizofréniám van. Mintha ezzel bevallottam volna, hogy bolond vagyok. Féltem az emberek reakciójától, attól, hogy kirúgnak betegségem miatt. Két közeli kolléganőmnek árultam el csak, hogy mivel feküdtem valójában a kórházban. A többiek nem tudták, micsoda lelki válságon mentem keresztül.

Először az orvosi rendelőben mondtam el két szomszédnak, hogy skizofréniám van. Ki kellett mondanom, nem bírtam tovább. Később munkahelyemen is bevallottam egyre több ember előtt, akkor már tudtam, hogy el fognak küldeni. Rossz helyen is kimondtam betegségemet, jött is visszajelzés erről.

Sok helyen úgy tűnt, mintha megbélyegeztek volna. Kívülálló embernek éreztem magamat, olyannak, akit kerül a normális tömeg. Szégyellnem kellene ezt a kórt? Más sem szégyelli, hogy cukorbeteg, hogy rákos, hogy bármi baja van. Nem titkolózhatok örökké, a súly így óriási.

Tudom, megrendítő dolgokat írtam magamról. Kínosnak kellene érezzem az egész írásom, mert eddig titkoltam mindent mélyen. Nem tudok többé így élni! Ha valaki elfogad, lásson tisztán, nem takarózok többé. A szégyen tett beteggé sokáig. Különcnek éreztem magam állandó zavarommal, fülig pirulásommal, némaságommal. Elég volt! Vége! Ha eddig nem tudta meg senki, most tudja meg mindenki: SKIZOFRÉNIÁM VAN! Szót emelek magamért, értetek, akik betegek, akik nem tudták megosztani senkivel szégyenérzeteteket, bűntudatotokat, önutálatotokat. Nem vagytok egyedül! Van kiút innen, csak akarni kell erősen! (Bocs, ez kissé indulatosan végződött, de sok pszichiátriát megjárt ember nevében szóltam.)

 

Ma már ki tudom mondani a bajomat, persze olyan helyen, ahol szükségét érzem, és valamennyire ismernek már engem. Nem érdekel, ki mit gondol rólam, ez én vagyok, s én elfogadtam magamat ezzel a "betegséggel” együtt.

 

 

Öcsém

 

Gyerekként olyan egyedül éreztem magam. Mindig vágytam egy testvérre. Leginkább lánytestvért szerettem volna, azt gondolva, lenne kivel játszanom. Anyu dolgozott, tanult munka mellett, nem emlékszem, hogy velem foglalkoztak volna.

Mivel szüleim elváltak, édes testvér már szóba sem jöhetett. Anyu újból férjhez ment, s így hamarosan megérkezett az új jövevény a családba, az öcsém, Zoli. Nagy izgalommal vártam őt, s mikor hazahozták a kórházból, nem győztem csodálni. Elnéztem picike kezeit, apró lábujjait, s szerettem volna vele játszani. Később feléhajolva magyaráztam neki, s élveztem, ahogy kapaszkodott a hosszú hajamba. Túl közel azonban nem kerülhettem hozzá, féltették.

Mikor mostohaapám hozzánk költözött, engem (persze ez érthető is) kitettek az északi fekvésű hallba, ez a temetőre nézett. Épp egy ágy és egy íróasztal fért el ebben az átjáróhelységben. Nem értettem, hogy öcsikém miért lehet abban a szobában, ahol azelőtt az anyuval aludtam, s én miért szorultam ki onnan. Eldobottnak éreztem magam. Nem emlékszem, hogy bárki leült volna velem egyszer elbeszélgetni. Cipeltem magammal a gondolataim, a mellőzöttségem.

Öcsém rettentően eleven gyerek lett, s vele kellett mindig foglalkozni. Én, a csendes, nyugodt gyerek, megtanultam, rajzoltam, játszottam magamnak. Úgy gondolták, én már elég megbízható vagyok, nem kell hát annyi gondot fordítani rám. Zoli sokat betegeskedett, így még jobban körülötte zajlott az élet. Lerántotta a forró vizet, megégett a lába, asztmával küszködött, tömték bele a gyógyszereket. Kinyomta a babáim szemét, összevágta a diafilmeket, féltve őrzött játékaimat tönkretette. Rombolt és tombolt mindenütt. Akkor nem tudtam felfogni a bajokat, csak felébredt bennem a féltékenység.

Mikor elköltöztünk a nagyiéktól, gyakran sétáltam vele, játszottunk az udvaron. Nagyobb korában én vigyáztam rá a nyári szünetben, mert anyu újból elvált. Tehernek éreztem sokszor. Megraktam, bántottam, mert nem fogadott szót nekem, nem bírtam vele. Túl nagy volt közöttünk a korkülönbség, és a természetünk is annyira más volt. Civakodtunk állandóan, s nem értettem, nem érthettem meg Zolit. Anyu nem tudta fékezni, mint ahogy engem sem később. Olyan távol kerültünk öcsémmel egymástól, amennyire csak elképzelhető. Nem is próbáltam közelíteni egy ideig.

Mikor Dénes járni kezdett hozzánk, akkor öcsém mintha valami példaképére akadt volna benne. Később vonzani kezdték a műszaki dolgok, s mikor már külön laktunk, gyakran fordult tanácsért páromhoz. Járogatni kezdett hozzánk olykor, de az őt érdeklő dolgokon kívül nem találtuk egymáshoz a szavakat.

Először anyu felé kezdett megváltozni a viszonyom. Rájöttem, anyu gyerekkori sérelmei között élt, képtelen volt kimutatni a szeretetét, támaszt nyújtani érzelmileg nekünk, s ez nem csak rám vonatkozott. Gondolkodni kezdtem, vajon Zoli is úgy szenvedhetett-e, olyan magányos lehetett-e, mint én voltam. Utána ráébredtem, hogy neki sem lehetett könnyű élete. Apa nélkül nőtt fel ő is, én pedig megvertem gyakran. Beleláttam felnőtt fejjel az ő helyzetébe, s ettől kezdve más szemmel néztem rá.

Mikor kiderült Zoliról, hogy régen hordozott Lyme-kórja van, rengeteget gyógyítottam. Két gyermekem is segített, gondolatban kitisztítottuk a kórokozókat a szervezetéből. Aggódtam érte, és rájöttem, nagyon fontos számomra az egészsége. Az eredménye rövid idő múlva negatív lett.

Anyu és közötte súlyos függőségi viszony alakult ki. Mindketten a másikban látják a hibát, nem tudnak szabadulni. Igyekeztem segíteni rajtuk, de igazából csak ők ketten tudnák rendbe tenni a kapcsolatukat. Azért értem el eredményt. Igyekszem öcsémmel éreztetni valamilyen módon a szeretetemet, ajándékokkal látom el, próbálom meghallhatni, ha beszélni nem is tudok dolgokról. Öcsém is megajándékozott egy pulóverrel, azelőtt köztünk nem volt divat egyáltalán efféle dolog.

 

Szeretnék Zolihoz közelebb kerülni. De miről beszéljek vele? Annyira másak vagyunk, mint tűz és a víz. Ezt a testvért adta nekem az ég, s igyekszem elfogadni őt olyannak, amilyen. Már régen nem vagyok féltékeny, felülemelkedtem gyerekkori nézeteimen. Elnézést a gyerekkori bántalmazásomért, akkor nem volt bennem más kiút. Remélem, észreveszi egyszer közeledésem, én már tiszta szeretettel gondolok rá.

 

Néha legszívesebben megráznám szeretteim: ébresztő, örüljetek egymásnak, míg megadatott e létben!

 

 

A migrén oldása

 

Tizenéves koromban jelentkezett először. Eleinte még ritkán fordult elő, később rendszeres társammá vált.

Egy héten három-négy roham is elkapott. Dolgoznom kellett közben, s igyekeztem úgy elviselni, hogy ne okozzon gondot. Szemkáprázással kezdődött, s hányinger, érzékenység a zajra, féloldali fejfájás kísérte. Egyszer majdnem az autó elé léptem, annyira elvakított a villogás. Előfordult az is, hogy egymás után jöttek a rohamok. Ilyenkor olyan rosszullét tört rám, hogy azt hittem, elpusztulok. Úgy éreztem, hogy a fejemben felborult a tudatom, s egy mély kút aljáról kémlelek ki. Jelentkezett főzés, kirándulás, munka, alvás közben, mindegy volt neki hol tartózkodom. Gyakran azt álmodtam, hogy káprázik a szemem, s felébredtem, hogy ez valóság. Este álomba ringattam magam, mikor a fejem szét akart hasadni.

Élnem kellett mindezzel a hétköznapokat, nem panaszkodtam. Anyukám is migrénes volt valamikor, azt mondták, örököltem. Beletörődtem, hogy ezzel kell leélnem az életem. Egyszer elmentem fejfájásrendelésre, de a felírt tabletták nem használtak. Amúgy sem vagyok gyógyszerpárti. Sosem kapkodtam fájdalomcsillapító tablettákat.

Az agykontroll tanfolyam elvégzése után lassan csökkentek és enyhébbek lettek a rohamok. Megpróbáltam lazítani a fejfájások alatt, s az életmódom feszültsége is csökkent. Borsmenta olajjal dörzsöltem be halántékom, ez rövid időre hűsítésével nyugtatott. Az okok mélyben húzódtak meg, a javulás nem egyik napról a másikra következett be. Mióta tudathasadásom volt, ritkán fáj a fejem. Agykontrollozom, jógázom, nyugodt vagyok. Feltörő érzelmeim nem kavarnak fel annyira, mint előző feszült idegállapotom.

 

Megváltozott tudatállapotban egyszer elkapott a szemkáprázás, de érdekes módon a fejfájás elmaradt utána. Ezt sikerült leírnom elmélyült tudatállapotban:

Világok közötti törésvonal, villódzás, fényjelenség. Gömbvillám az agyban. Az illető nagyon akar valamit, véghez akarja vinni saját gondolatait, nem érdekli a környezete véleménye, hangja. Persze magára akarja hívni más sajnálatát is, kimenteni magát dolgai alól: bocs, de nekem migrénem van.

Előtte már nem lát egy pontban az illető, utána egyre nagyobb ez a folt, végül színes cikk-cakk villódzik. Hallucináció. Félelem a jövőtől, az ismeretlentől. A két agyfélteke között feszültség jön létre, olyan, mint az ég és a föld között a villám. A fejfájás utána a dörgés. Morajlás az agyban, nem-tetszésnyilvánítás. Szellemek közötti harcnak, egyensúlyvesztésnek is mondhatjuk, ki minek akarja.

 

 

Az álmatlan éjszakák

 

Mióta visszaemlékezem, mindig rossz alvó voltam. Órákig bámultam a sötétben, vagy forgolódtam álmatlanul. Mindig lefekvés után jutott eszembe minden teendőm. Gondolatban párbeszédeket folytattam le aznapi ismerőseimmel, ahol nem úgy szerepeltem, ahogy szerettem volna. Esetleg a dühömet töltöttem ki olyanon, akinek nem tudtam megmondani a magamét. Sokszor féltem is, kicsi koromtól fogva berezelős voltam, pedig én nem olyan filmeken nőttem fel, amelyek mostanában mennek. Pánikbetegségem idején az álmatlansághoz a félelem is társult.

Mióta meditálok, jobb alvó lettem. Tudathasadásaimat azonban ekkor is éberen töltött éjszakák előzték meg. Először az ördögtől féltem, utána rájöttem, nincs ilyen. Féltem a halott nagyapámtól, míg lelkiismeretem a sok imával helyre nem állt. Utána féltem gyermekeim jövőjétől, a férjem jövőjétől, az én jövőmtől, ez mind nem hagyott éjjel aludni.

A sok gyógyszer szedésekor átbillentem a másik oldalra. Aludtam volna állandóan, álmaimba kapaszkodva menekültem az üres nappalok elől.

Már minden létezhető félelmet átéltem, s nyugodtan alszom. (Altatót nem szedek.) Lefekvés után elmondom magamban kis imáimat, ellazítom izmaimat, és már alszom is. Álmaim sokszor üzeneteket hordoznak számomra. A nappali nyugalom az éjszakai pihenést is segíti.

 

Megváltozott tudatállapotban alig volt szükségem alvásra. Éberen feküdtem, az agyam dolgozott, a testem pedig pihent. Mikor elfárasztott a tempó, akkor ki tudtam kapcsolni a gondolataimat. Ezt a csodát el lehet érni, az éjszakai pihenésünk lerövidülhet. Mennyi megspórolt idő, energia egy életben! Ez a Teremtő ajándéka annak, aki letisztul, s közel kerül hozzá.

 

 

Férjem szülei

 

Az otthoni összezördülések után új szülőket kaptam. Kedvesnek találtam őket, s igyekeztem, hogy megmaradjon a jó kapcsolat közöttünk.

Egy ideig náluk laktunk, s addig jól éreztem magam, míg nem volt gyerek. Mivel apa nem igazgatott engem, hozzá kellett szoknom, hogy apósom erélyesebben szólt valamiért. Nem szegültem ellen, igyekeztem jól viselkedni.

Áldott állapotom elején elköltöztünk nagyapához. Azóta messziről szeretjük őket. Egy időben bennem is felmerült a féltékenység, mert úgy láttam, hogy a kisebb testvér (itt is kilenc év a korkülönbség) több figyelmet és törődést kap. Majdnem megismétlődött bennem az otthonról hozott érzés, (volt bennem harag is abban az időben), de utána szélnek eresztettem ezeket a gondolatokat. Tudom, minket is ugyanúgy szeretnek, csak mi igyekeztünk önálló lábra állni. Túl szép képet mutattunk magunkról, nem panaszkodtunk sosem otthon, ezért velünk nem kellett foglalkozni.

Fontos dolgot kaptam itt, az ajándékozás örömét. A mi családunkban nem volt divat, s itt döbbentem rá, mennyire hiányzott. Nem volt szülinapi torta. Szívesen kínálnak bennünket bármivel, s ez jól esik. Kertben dolgoznak, s gyümölccsel, zöldséggel ajándékoznak meg. Besegítettünk mi is, amikor tehettük. Ha betegek, igyekszem gyógyítani azt, akit tudok. Vannak gondok közöttük is, de ezt én kívülről nem tudom megoldani.

Dénesnek is vannak gyerekkori sérelmei, de erről alig beszél. Olyan, mint a szikla. Tudom, anyósom és apósom gyerekkora sem volt könnyű, hogyan is nevelhették volna teljes értékben gyerekeiket. Hibátlan ember nincs. Én igyekszem a jót látni meg bennük.

Egy dolog bánt, az a szüleink összezördülése, ami apósom, öcsém és anyu között történt. Egy születésnapi ebéd alkalmával nézeteltérés, vita kerekedett, s azóta nem keresik egymás társaságát. Megsértődhettem volna én is, de nem tettem. Mit értem volna el vele? Hány gyerek, testvér, szülő él haragban egy-egy rosszul kimondott gondolat, szó miatt? Elég harag van mindkét vonalon a családban, ez is elég.

Szeretném, ha Dénes is jobb kapcsolatban lenne az én anyukámmal, mert őrlődtem közöttük sokat. Én szeretem anyósom, apósom olyannak, amilyenek, remélem, élvezhetjük a szeretetüket még nagyon sokáig.

 

Bízom benne, hogy látogatjuk még őket sokszor, enyhülést adunk nekik öreg napjaikra, hisz ők bennünk élnek tovább. Köszönöm nekik, hogy felnevelték férjemet.

 

 

Elkezdeni a beszélgetést

 

A szerelem ismét kicsúszott a kezeim közül. Én tettem mindig magasabbra a mércét? Be voltam zárva a négy fal közé, s nagyon hiányzott a beszélgetés. Míg mind a ketten dolgoztunk, fel sem tűnt, milyen kevés szót váltunk egymással.

Előtte felcsillant közöttünk a lángolás, nem akartam hogy homokként kiperegjen az ujjaim közül. Harcoltam, hogy tartós legyen az, amit már megéreztem. A férjemet akartam társnak és barátnak. Őt akartam magamhoz közel tudni, még ha annyira más is, mint én.

Elhatároztam, hogy akármi történik, erőt veszek magamon, és elkezdem a beszélgetést. Bármi jut eszembe, bármi bánt, megmondom. Annyi mindent elhallgattam, s ez gyűlt bennem egyre. A ki nem mondott szavak égettek belülről.

Szerettem volna visszatalálni egymáshoz, megosztani benső érzelmeinket. Nem akartam, hogy széthulljunk újra, s csak a betegségekben figyeljünk fel a másikra! Ez a harc belül folyt, kívülről senki nem látta.

 

Visszahullottam régi problémáimba, ahogyan a kundalini emelkedése visszahúzódott bensőmben. Kemény időszak volt, hisz azt éreztem, feleslegessé váltam a munkahelyemen, beteg lettem, így haszontalan, más nyakán élő embernek éreztem magam. Tudtam, hogy családom szeret, de ez oly kevésnek tűnt ahhoz, hogy a bennem feszülő gondok enyhüljenek.

 

Most tanulom a kommunikációt, a magam építette falak egyre jobban leomlanak. Kimondom az érzéseimet, ezzel nem vádaskodom, és végre megtalálom a belsőm és a külvilág közötti kapcsolatot.

 

 

 

A Teremtő közelsége

 

Ila néni a nekem ajándékozott Bibliával varázsütést mért a szívemre. Annyira meghatódtam, hogy a szív csakrámmal együtt a többi energiaközpontom is megnyílhatott. Olyan lelkiállapotba kerültem, amelyet azóta sem tudtam elfelejteni.

Az ajándék elindított bennem egy óriási változást. Egy nap úgy ébredtem, hogy belső hangokat hallottam. Reggeli agykontrollozásom után egy hegyikristály kő került a kezembe, s azt súgta a belsőm, hogy ezt helyezzem a csakráimra. Hatalmas vágyat és lángolást éreztem, s ez betöltött bennem minden érzékelést. Elmentem dolgozni. A munkahelyemen olyan nyitottsággal és felszabadultan beszélgettem, mintha ez lett volna mindig is a formám. Az eddig szorosan záródó ajtók, melyek mögül csak kukucskáltam, szélesre tárultak az orrom előtt. Mivel bűntudatom és gátlásaim előtte lehúztak, ez nekem óriási élmény volt. Egy végtelen örömérzet, bizsergés volt bennem, s ez minden határt felülmúlt. Az emberek szemében földöntúli ragyogást láttam, szinte kézzelfogható szeretet áradt mindenkiből. Furcsa módon életem előző tudásanyaga mind jelen volt bennem, elmém mindenre emlékezett és segített minden tapasztalatom. Bármit gondoltam, azonnal megtörtént. Nem is én voltam én, hanem beleolvadtam egy világméretű hatalomba. Minden cselekedetem úgy kapcsolódott az életbe, hogy nem csak engem emelt fel, hanem körülöttem mindenkit.

Kinn sötét felhők takarták az eget, kinéztem az ablakon, s a felhők közül szemembe ragyogott a nap. Úgy éreztem, hogy nekem bújt ki egy pillanatra, s köszöntött kedvesen. Elosztottam egy narancsot munkatársaim között. Szinte magamból osztottam részeket, olyan jól esett elajándékozni azt, ami az enyém. Mindenkit jó kívánságokkal láttam el, s kértem, gondoljanak a szívükre.

Nem bírtam kivárni a munkaidő végét, mert szinte elolvadtam a gyönyörtől. Elkértem magam, haza kellett jönnöm. Az úton havas eső csapkodott, cibálta a szél az esernyőmet, de én olyan földöntúli boldogságot éreztem, hogy szinte repültem, szárnyaltam magasan a földi nehézségek felett. Arra gondoltam, hogy felszállok a villamosra, s az abban a pillanatban megérkezett. Azt vettem észre, hogy ebben a földöntúli dimenzióban minden óramű pontossággal működik.

Egyenesen Ila nénihez mentem a műhelyébe – gondoltam -, ezt el kell mondanom neki. Beszélgettünk keveset. A Bibliában leírt szélesség, hosszúság, mélység és magasság feltárult előttem. Bennem, bensőmben éreztem a Teremtőt minden hatalmával és nagyságával együtt. Bejött egy szomszéd néni, engem pedig egy láthatatlan kéz lökött hazafelé.

Itthon leültem az ágyra, minden ránézés nélkül egy kazettát vettem elő, ez az „Ideális én és a munka” című volt, az „Elménk univerzális ereje” című sorozatból (agykontroll). Úgy cselekedtem, mintha nem sajátjaim lettek volna a gondolatok. Míg hallgattam a szöveget, az életemre, munkámra kaptam válaszokat. Ez úgy történt, hogy hallgattam én a kazettát, de az értelme egy olyan hatalomtól érkezett, aki szólt hozzám. Elemi erővel zokogtam, de nem fájón, jólesően, édesen. A hang nem elítélt el, csak emlékeztetett küldetésemre, s rámutatott eredményeimre. További feladatok várnak rám, - tudtam meg -, ha folytatni akarom az utamat. A választás az enyém. Ezután az „Imádkozzunk elmélyültebben” című kazettát tettem a magnóba. Olyan mélyre ereszkedett alfába a tudatom, mintha a tenger fenekére szálltam volna alá lassan, lebegve. Hatalmas erőt éreztem magam körül, s belül valahol megijedtem, de a Teremtő megnyugtatott. Nem én irányítottam a gondolataim. Meghallgattam a „Mi Atyánk” – at, s olyan testi gyönyört és végtelen szeretet éltem át, amely sokszorosa annak, amit mi általában érzünk. Úgy éreztem, hogy testem, lelkem egy eddig alig használt hangszer volt, és most csodás dallamokat csalt ki belőle a földöntúli hatalom. Nem láttam semmit, de minden porcikámat átitatta a Teremtő jelenléte.

Addigi életem lezárult, ilyen lehet az ítélőszék a halál után. Hatalmas elégedettséget éreztem. Elköszöntem aznap gondolatban kollégáimtól, este szeretteimtől. Tudtam, hogy utoljára látom őket, s elbúcsúztam. Szeretettel öleltem magamhoz családom tagjait, s ebben az egész lényem minden vonzódása, az együtt töltött pillanatok emléke együtt volt.

Reggel különös dolog történt velem. Belenéztem a tükörbe, s láttam, amint meghalok. Kimeredt a szemem, kinyílt a szám. Rácsodálkoztam igazi lényemre, akit nem terhelt semmiféle bűntudat, egyszerűen csak csodás volt. Olyan megkönnyebbülés volt letenni egy életet, mintha kiléptem volna egy elnyűtt ruhából. Nem kaptam levegőt ezután, fuldokoltam. Nehezen születtem meg. Sokkal kellemetlenebb volt a légszomj, mint a halál könnyű fuvallata. Először csak kis kortyokban, utána egyre nagyobb légvételekkel szívtam magamba az éltető levegőt. Átéltem a halált és a születést a tükör előtt. Így kezdődött a tudathasadásom. Átestem a halál és a születés körforgásán úgy, hogy a testem maradt.

Teljesen más tudatállapotba kerültem, mint azt a hétköznapokban megszoktam. Küzdöttem a családom megmentéséért, ez az irántuk való aggodalmaimnak a feltörése volt. Olyan félelmekkel birkóztam meg, amelyeket világméretűnek éreztem. Éjszaka a szeretteimet gyógyítottam, nem én voltam önmagam, hanem egy sokkal nagyobb egész. Kezeim szinte sugározták az energiát, s családom csakráit tisztítottam ezzel az erővel. Előfordult, hogy a testemen kívül éreztem magam. Alig ettem, a víz nehezen ment le a torkomon. Napokig nem aludtam, éjjel messze jártam a földi valóságtól.

Kórházba kerültem olyan állapotban, hogy senki nem értette, mi történik velem valójában. Telenyomtak nyugtatóval, altatóval. Itt a ragyogás váltakozott bennem a félelmekkel. Üzeneteket kaptam sokáig, hónapok múlva csendesedett le bennem minden.

Második tudathasadásom alatt az elsőhöz hasonló élményeket éltem át. Óriási félelmekkel birkóztam meg, de ugyanakkor olyan földöntúli erő és szeretet volt bennem, amellyel két kezem között gyógyítottam bolygónkat, mint egy kis labdát. Ekkor is gyönyört éreztem a szó teljes valóságában. A gondolatok szélvészként száguldottak bennem, a tér és az idő nem létezett ebben az állapotban.

Azt tudom, hogy feloldódott az egyénem, egy voltam a mindennel, a Teremtővel. Átéltem a kollektív tudat pozitív és negatív oldalát is.

Szerintem sok ember él át hasonló élményeket, de nem mernek beszélni dolgaikról, mivel bolondnak nézik miatta mások. Beszélnünk kell erről a témáról, segíteni egymást, hogy feldolgozzuk, megértsük ezeket az élményeket.

 

Sokáig senkinek nem beszéltem a velem megtörtént dolgokról, s bizony rettenetes energiát kötött le, mert feldolgozatlanul, meg nem értve elraktam ezeket is a múlt dolgai mellé. A pszichiátria besepert a nagykalapba, s a gyógyszeres kezeléssel csak lefojtotta azt, amit fel kellett dolgoznom.

Egy pszichológusnőt kerestem fel végül, itt kiterítettem az élményeim, de ő sem tudott magyarázatot adni nekem. Később jógázni mentem, s a jógaoktatóm felismerte, hogy a kundalini energia emelkedése okoz az enyémhez hasonló tüneteket. Óriási kő esett le a szívemről, mert előtte beskatulyáztam magam oda, amit a külvilág sugallt nekem: bolond vagyok, és a gondolataim szaladgálnak össze-vissza.

 

 

A skizofréniám „betegség” kívülről, én másképp élem meg ezt a dolgot. Ilyenkor megváltozott tudatállapotba kerülök, amit a csakrák váratlan kinyílása okoz. A külső világnak elszaladnak a gondolataim. Valójában telepátia, múlt és jövőbe látás, istenközeli élmény, és még sok érdekes dolog történik a „fejemben.”

 

 

Depresszióval küzdve

 

Elkapott a depresszió mély gödre. Éjszaka fulladoztam álmomban, utána felébredtem. Reggel nem akartam felkelni. Üresek voltak a napjaim, nem kellett mennem sehová. Sirattam magam. Szenvedtem. Kérem az égieket, segítsenek. Tanulni akartam, de nem bíztam magamban. A gyógyszerek és a tétlenség álmosítottak.

Ez a régi énem volt, a szenvedő, a fájdalmas. Egy pillanatra felködlött bennem, hogy miért nem fulladok meg. Eszembe jutott, hogy a gyerekek hogy bújnak hozzám, s elzavartam a rossz gondolatot.

Belekóstoltam abba a világba, amit a Teremtő mutatott, s úgy vágytam utána, mint a kábítószeres a drog után. Hiányzott a feldobottság, az öröm.

Sokszor nappal is lefeküdtem, pihentem tétlenül. A zárlataim újból becsukódtak. Megtapasztaltam milyen a mennyország, aztán a mélységbe zuhantam.

 

Ebben az időben annyira mélyen voltam, hogy nappal is, miután magamra maradtam a lakásban, fülemre húztam a takarót, és összegömbölyödve feküdtem az ágyon. Szedették velem a rengeteg gyógyszert, az önbizalmam a nullára csökkent, és szenvedtem kutyára.

 

 

A jótékony úszás

 

El voltam kenődve teljesen. Pityeregtem otthon a többiek előtt. Lezárt szemeimből szüntelenül folyt a könny, nem tudtam megálljt parancsolni neki.

 - Elég volt az elkeseredésből! Mindannyiunknak szüksége van egy kis mozgásra! – mondtam. Rábeszéltem a gyerekeket, hogy menjünk el úszni a strandra. Dénes nem tartott velünk, nem volt kedve.

Összekaptuk magunkat, elindultunk. Szürke felhők borították az eget, szemetelt az eső. A medence előtt ismerősökkel találkoztunk, nagyon megörültem ennek. Együtt ugráltak, pancsoltak a gyerekek, remekül érezték magukat.

Úszás közben beszélgettünk Katival. Fáradhatatlanul róttuk a köröket oda-vissza, hamar elszaladt az idő. Nagyon hiányzott a mozgás, s a beszélgetés is jól esett. Átszaladtunk a szabadtéri melegvizes medencébe is. A márciusi hidegben kocogott a fogunk, így gyorsan belevetettük magunkat a forró vízbe. A fehér párában nem láttam a gyerkőcöket, de tudtam, hogy jó helyen vannak, élvezik a játékot. Súlytalanul lebegtem, s az aggodalmaim is elvesztették a nehézségüket. Potyogott az eső a fejünkre, de mi úgy éreztük magunkat, mintha gondterhelten pihennénk egy nyugodt kis helyen.

A véletlen segítségemre jött, felfrissültem és kicserélődtem ettől az élménytől. Imáim meghallgatásra találtak. A sors felemelt engem a legmélyebb pontról.

 

Mikor a legmélyebben éreztem magam, akkor is lenyúlt értem a segítő kéz, csak akarnom és kérnem kellett erősen.

 

 

A gyümölcs beérése

 

Kicsi koromban jól viselkedtem. Csendes, jól tanuló gyerek voltam tizenhárom éves koromig.

A serdülőkor nagy változást indított el bennem. Viselkedésemmel, tanulásommal, öltözékemmel tüntettem. Elegem volt a tilalmakból, a korlátokból, mindent ki kellett próbálnom. A hajam a szemembe lógott, osztályfőnököm nem értékelt engem túlságosan. Akkoriban szerettem az irodalmat, de nem értettem. Nagyon sok élethelyzetet kellett átélnem, hogy letisztuljak olyanná, amilyen most vagyok.

Most azzal tüntetek, hogy nem viselem a legelső divatot, nem cicomázom magam, legfeljebb egy szolid sminket engedek meg, ha az alkalom úgy kívánja. Rájöttem, a külső olyan keveset számít, ha belül üresség van.

Ha nem tapasztaltam volna meg annak idején magam lázadóként itallal, cigarettával, csavargással, nem érthetném most meg, milyen a másik oldal. Ma, ha elolvasok egy Petőfi verset, teljesen azonosulok vele. Könnyekig hatódom rajta. Ma minden idegszálammal nézek egy színházi darabot, míg lehet, tiniként ökörködtem az előadás alatt. Olyan ez, mintha mostanra ért volna meg bennem valami, éhség az élet színeinek érzékelésére. Hiába oktattak lánykoromban, hiába próbáltak betörni, megvadult kanca voltam. Akkor vágtattam, ma már csendesen szemlélődöm.

Sok gyereket próbálnak elnyomni a viselkedése, öltözete miatt. Tinikorban próbálja az egyediségét megtapasztalni a legtöbb gyerek. Szükség van bizonyos korlátokra, de szabad mozgásteret kell biztosítani ezeken belül.

Engem nem fékezett senki, addig futottam, míg kifulladva elegem nem lett abból, amit átéltem. Ez csak az én utam, ma már kezdem látni, erre születtem. Nem követendő példa az enyém, hisz lelki sérülésekkel szedtem tele a tarisznyám.

Rudi fiammal is gondok voltak az iskolában, s én megijedtem, hogy meg tudom-e értetni vele magamat, hogy élete ne legyen annyira rögös, mint az enyém volt. Belekóstolhatott a másik oldalba, de segítséget kapott tanárnőjétől és tőlem, s visszahoztuk a „rendes” útra. Kettőnk erejével sikerült Rudit helyreállítani. Örökké hálás maradok ezért a támogatásért. Hagyom, hogy zselézze a haját, hogy vagánykodjon bizonyos kereteken belül. Elég, ha érzi, hogy mellette állok mindenben.

 

Mindenki vágyik megízlelni a negatívumokat, nincs sima, sikerekkel teli élet. Egy lecsúszott embernek muszáj kapaszkodnia a hegyen felfelé. Aki fenn kezdte, lent is szét kell néznie.

 

A gyümölcs beérik mindenütt egyszer. A kis zöld gumóból indul útnak, a nap, a víz és a levegő éltető ereje át- és átjárja a növekedése során. A szél sokszor cibálja, veri a zápor, de ha mindezt túléli, akkor lesz zamata. Így formálódik életünk tapasztalataink által.

 

 

Ólommal bélelten

 

Tétlen voltam. Úgy húzott az ágy, mint egy nagy mágnes. Reggel nem akartam felkelni, napközben is lefeküdtem, mint egy elgyengült idős ember.

Harcoltam a levertség ellen. Úgy éreztem, mintha ólommal bélelték volna ki testemet, s ez a súly lepréselt az ágyra engem. Csukódtak le a szemeim, menekültem az álmok világába. Nem volt kedvem semmihez.

A gyógyszerek ilyen levertséget okoztak nálam, s nem mertem nem beszedni, mert ezeket írták elő nekem, hogy „meggyógyuljak”. Minden nap küzdöttem magammal.

 

Hány ember depressziós, miután elveszti állását, egészségét, önbizalmát? Nem volt előttem cél ebben az időben, csak léteztem, mint egy darab kő.

 

 

Nemet mondani

 

Ha valaki kért tőlem valamit, egyszerűen nem tudtam azt mondani, hogy nem.

Terítőt varrtam pénzért, pedig nem volt megfizetve. Hosszú estéken át öltögettem megállás nélkül, s alig kaptam érte valamit. Mindenkit megsajnáltam, önmagam utolsónak helyeztem a listán.

Miután lefutott a nagy lázadó korszakom, átestem a túlsó oldalra. Mindenki felé jó akartam lenni, így a házasságban, a munkahelyemen, a családban. Mindenki véleményére rábólintottam, alkalmazkodtam. Attól féltem tudat alatt, hogy ha nemet mondok, megint magamra maradok. Az pedig szörnyű volt annak idején. Kifelé azt mutattam, hogy minden rendben nálam. Ez a megfelelni akarás szétforgácsolt. Nem találtam az igazi énem. Elvesztettem a saját akaratom. Egy idő után elegem lett, betegségbe menekült a tudatom. Tudathasadás után visszakaptam az akaratom, vagyis a férfiúi oldalam. Később megint elvesztettem.

Elhatároztam, hogy felismerem azokat a helyzeteket, amikor nemmel kell válaszolnom. Egyéniségemet kerestem, amit a lázadó korszakom után elvesztettem. Életem folyamán sok ember, könyv, ismeret érintett meg, ezekből mind tanultam. Összegyúrtam a benyomásaim, levontam a következményeket. Azt néztem, mi vált a javamra, hasznosítottam, ami tetszett, kisöpörtem, amire többé nincs szükségem.

 

Anyukámtól, nagyitól „örököltem” a képet, akik soha nem álltak ki a saját érdekükben. Sokáig gyenge volt a jellemem ahhoz, hogy az önálló véleményem meg tudjam védeni más előtt.

 

 

A Máltai Szeretetszolgálat

 

A véletlen ismét segített rajtam. Egy napon éppen baktattam hazafelé, mikor egy ismerős mellém szegődött, s megkérdezte, hogy nincs-e kedvem önkéntesként dolgozni a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál.

Mivel több hónapja egyedül őröltem magamat a lakásban, úgy gondoltam, hogy emberek között javulni fog a depresszióm. Elmentem érdeklődni, s szeretettel fogadtak. Egy hely éppen megüresedett a ruhaosztásnál, ide felvettek.

Eljátszottam a gondolattal, hogy ismét „dolgozom”, s szemeimben könnyek ültek, ahogy hazafelé tartottam.

 

Bíztam benne, hogy kihatással lesz a jövőmre ez a munka. Kértem a Teremtőt, hogy vezessen azon az úton, amelyen szívesen járok.

 

 

Önkéntesként

 

Nagyon jól éreztem magam az első napon! Felüdülés volt a lelkemnek olyan emberek között megfordulni, ahol a jó szándék a hajtóerő!

Szívesen végeztem a munkát, ruhákat pakolgattunk. Ebédet is kaptam, de húst nem kértem. Felemelt, hogy tehettem valamit másokért, hogy osztogathattam, hogy segíthettem a rászoruló embereken. Délután is ragyogtam még. Olyan szükségem volt erre a munkára, mint szomjazónak a vízre. Előtte akadt volna egy állás, nem kellett. Nem nekem való volt.

Kerestem az utam, s mikor rátaláltam az ösvényre, boldogság járt át, melegítette a szívem.

 

Mennyivel másabb volt tudatosan élni, mint sodródni tétlenül az élet tengerén! Éreztem, hogy segítenem kell másokon tapasztalataimmal, munkámmal. A véletlenekre odafigyeltem, illetve kipróbáltam egy-egy olyan lehetőséget, ami tetszett nekem.

Új barátokra, ismerősökre tettem szert, s erre volt szükségem nagyon.

 

 

Visszatekintve

 

Az úszás, az önkéntes munka feldobott. Úgy éreztem, feljebb kerültem a létrán.

Tudtam, hogy az előtte lévő mély depressziós időszak sem volt véletlen. Át kellett élnem a munkanélküliség mély gödrét ahhoz, hogy megmártózzam efféle érzelmekben is. Tudtam segíteni is másoknak. Jó tanácsokat adtam egy elkeseredett ismerősnek, aki folyton csak azt mondta, hogy megőrül, nem bírja. De igenis bírjuk, hisz családunkért felelősek vagyunk, igenis van kiút, csak erősen kell gondolnunk arra, hogy a dolgok jobbá fordulnak!

Mikor valaki a legmélyebb ponton reszket félelmében, egyszer csak elég lesz, és elkezdődik valami édes megnyugvás. Én már átéltem többször ezt az érzést. A kanyarok, a buktatók, visszanézve már nem is annyira veszélyesek. Ezeken túl ismét emelkedik az út, melenget a napsugár, simogat a gyenge szellő. Jönnek a véletlenek, az üzenetek, amelyek segítenek, ha figyelünk rájuk.

 

Az úton visszanézve már nem is olyan gyötrelmes az a nehézség, amelyben megragadtunk annak idején.

 

 

A „baleset”

 

Akkor történt a „balesetem”, mikor még dolgoztam, de már fejünk felett lebegett a létszámleépítés. Nem akartam hiányozni, féltettem a munkahelyem, úgy éreztem, a jövőm ettől függ.

Roni kutyánkkal sétáltam éppen, fogtam a póráz végét. Megálltam a szomszédasszonnyal beszélni, aki mellett szabadon szaladgált a kutyája. Roni eleven, úgy ugrál, száguldozik, mint a megkergült kiscsikó. Játszani akart hát a szomszéd ebbel, s helyből akkorát rántott rajtam, hogy teljesen kifordult a bokám, elestem. Jó nagyot reccsent, úgy éreztem, hogy eltörött a csontom.

Nem bántottam érte a kutyát, potyogó könnyekkel sántikáltam be a lakásba. Nagyon fájt a bokám. Itthon aztán kitört belőlem a zokogás. Nem a fájdalom miatt sírtam én, hanem mert biztos voltam benne, hogy így elvesztem a munkahelyem. Bekentem fekete nadálytő kenőccsel a lábam (mindig van itthon), beborogattam. Kétségbeesésemben megint az agykontrollhoz folyamodtam, gyógyítottam intenzíven magam. Betelefonáltam, egy nap szabadságot kértem. Erre is Dénes beszélt rá, mert én indultam volna mindenféleképpen dolgozni. Pihentem aznap, orvoshoz nem mentem. Biztos begipszelték volna, s az minimum egy hónap táppénz. A fájdalom később alábbhagyott. Másnap már rá bírtam állni, de nagyon csúnya képet mutatott. Kék-zöld foltok tarkították, cipóra volt dagadva. Még egy napot pihentem vele, a lakásban már közlekedtem szépen. Harmadnap mentem dolgozni.

Érdekes módon alig éreztem fájdalmat. A lábam kinézete mást mutatott. Egy hétig tartott a duzzanat, az elszíneződés, de szinte napról-napra kevésbé fájt. A munkahelyemről ettől függetlenül elküldtek. Ma már nem is bánom.

 

A balesetem nem volt véletlen, rossz úton jártam. Annyira ragaszkodtam egy olyan helyhez, amelyen már túlnőttem magam, hogy csodás gyógyulást értem el vele. Olyan akaraterő volt bennem akkor, amellyel pár nap alatt felépültem. Elgondolkodtató maradt számomra ez a „baleset”. Mintha elhagytam volna egy életutat megtörten, s hirtelen felszabadulva érkeztem egy másik, most kezdődő életszakaszba.

 

 

A hit ereje

 

Különös fogalom, egy világot lehet megmozgatni vele.

Olyan családban nőttem fel, ahol szó sem esett a hitről. Édesanyám ateista, nagyi sem beszélt soha hitről. A család nem járt templomba, nem ismertem a Bibliát. Ez így volt jól, mert magam választhattam meg az utat, amelyen elindultam.

Mikor úgy éreztem, sorsom mostoha volt, lefekvéskor minden este köszönetet mondtam Istennek, és szerető családot kértem tőle. Ez az Isten oly távoli volt, valami halvány derengést, reményt láttam csupán benne. Szenvedtem. Vágytam a jobbra, áhítoztam a megváltást. Mélyre kerültem, s a betegség pánikszerűen robbant be a tudatomba. A nagyfokú kétségbeesés szinte tálcán kínálta a megoldást: kapaszkodni egy olyan erőbe, amely meghallgat, meggyógyít, helyre teszi a dolgokat bennem. Az agykontrollt használva belülre kezdtem figyelni, s rájöttem, nekem kell csak közelíteni, mert Isten mindig velem, bennem volt.

Megkeresztelkedtem, megesküdtem a férjemmel templomban is, (polgári esküvőnk volt csak előtte), s keresztanya is lettem egyben. Keresgéltem. Elmentem pár misére, de itt nem jutottam közelebb a forráshoz, mert amikor a bűnről, bűnhődésről esett szó, én rosszul éreztem magam. Rájöttem, a megváltást önmagam templomában találhatom csak meg.

Tudathasadásomat megelőzően gyakoroltam a megbocsátást, a szeretet pedig érdekes hullámokat keltett bennem: elindította a kundalini energiát, amely váratlanul megnyitotta a csakrákat bennem, s én felkészületlen voltam még a dolgokra. Rám borult félelmeim árja, de olyan pillanatokat nyitott meg bennem egy titkos ajtó, amelyen keresztül a gyönyör eleven folyamként lüktetett bensőmben. Megtapasztaltam egy olyan Intelligenciát, amely beragyogott egóm árnyékos helyére, s én lenyűgözve álltam a fény tisztasága előtt.

Magamnak kellett megbocsátanom bűneimet. Senki nem ítélt el, s nem pirított rám, hogy mit hogyan és miért tettem. A Teremtő segít, hogy feldolgozzam az egészet, és sokat hányatott lelkem végre megpihenjen az isteni békében. Egy belső erő arra kormányzott, hogy jógázni kezdjek. Így mélyült el a kapcsolat bennem, s azóta ez egyre erősödik.

 

Egy felsőbb erő segít Téged, ha tisztulni akarsz. Csak ki kell nyújtani a karod, észrevenned: vigyáznak a lépteidre, az életedre. A segítség csendben megérkezik, de ehhez befelé kell figyelned, s ott megkapod a választ kérdéseidre.

 

 

Ila néni sírja előtt

 

Elmentem kedves ismerősöm, Ila néni sírjához.

Felvillantak előttem szelídgesztenyére hasonlító szemei, melyek tele voltak meleg szeretettel. Szorgos kezei jutottak eszembe, amelyek annyi embernek varrtak meleg paplant. Mennyien alszanak édesen a két keze munkája alatt, nem gondolva rá! A mi ágyneműnket is ő készítette, ennyi tárgyi emlékem maradt tőle, és a Bibliája, amelyet halála után megkaptam fiától. A szívemben rengeteg szép emlék róla. Ma is hallom a hangját, így nevezett: Andikám. Fülembe cseng kedves hangja, dicsérő szavai. Azt mondta nekem, olyan szép vagyok. Ezt nem a külsőmre értette, hanem a belső lényemre. Soha senki nem dicsért engem így. Annyi szeretet adtunk egymásnak, amelyet én soha nem kaptam ilyen sűrűségben azelőtt. Legalábbis senki nem éreztette velem. Tudom, szeret engem az anyukám, a férjem, a gyerekeim, de Ila nénivel olyan közös hangot ütöttünk meg, amelyet azóta is áhítok. Kivirultam mellette, mint egy harmatos virág. Volt közös témánk, és mintha csak egy tőről fakadtunk volna. Úgy éreztem, hogy valamikor ő lehetett az anyám. Talán a távozása még szebbé teszi azt a rövid időt, amelyet együtt tölthettünk.

Igyekszem szeretettel gondolni Ila nénire. Rengeteg dologra tanított meg engem. Próbálok arra gondolni, hogy nem szűnt meg teljesen, szellemlénye ott világít más dimenzióban. Remélem, megtalálta szeretett párját a túlvilágon.

 

Annyi élet, energia, kedvesség, segítségnyújtás volt ebben az asszonyban, amellyel sem előtte, sem utána nem találkoztam. Imádkoztam érte sokat, dicsértem a Teremtő előtt. Fejlett lélek lehetett, aki szintén nem egyszerű utat járt be életében, akárcsak én.

 

 

Kiszolgáltatottan

 

Anyukám elvállal mindenféle takarítást, mert mindig kevés a bevétele.

Egyszer elmentem segíteni, egy fogorvosnő lakásában „dolgoztunk”. Anyuval azonos korú volt munkaadónk, de fentről, a létra tetejéről beszélt le hozzánk. Anyukám is értelmes, iskolázott ember. Kevés az önbecsülése, nem mer visszaszólni, nem védi magát, és ezzel visszaélnek.

Én is hasonló voltam, s az élet minden területén kihasználtak az emberek. Persze én tehettem arról, hogy ezt engedtem. Ezt az állapotot nem lehet tartósan elviselni. Nagymama is alattvalóként élt a házasságában. A családi örökséget követtük öntudatlanul.

 

Mióta változom, az emberek kedves oldalát kezdem megtapasztalni. Ha mosolyogva fordulok embertársaimhoz, viszonozzák a jóindulatomat. Ilyen egyszerű az egész, mégis sok keserű ember számára olyan hihetetlen. Nem alázkodom meg már, mert oly bántó volt a visszaélés. Határozottan és kedvesen lépek fel, és egészen másképp viszonyul hozzám a környezetem.

 

 

A képzelet szárnyán

 

Ellazultam mélyen. Elképzeltem, hogy a túlvilágon vagyok. Imádkoztam egy régi kedves barátért, aki öngyilkos lett. Utána kedves Ila nénim és szeretett Robi bácsim vettek körül. Hallottam Ila néni hangját, aki megdicsért. Én is fürdettem a szavaimban, hisz ő oly csodálatos „asszony”. Robi bácsit üdvözöltem, hálával telt meg szívem segítőim irányában.

Elképzeltem, ahogy két karommal szeretettel megölelem saját magam. Kis családomnak is békét és szeretetet küldtem. Kijöttem alfából, megmasszíroztam a talpaim. Végiggondoltam testrészeimen, örültem annak, hogy szolgálnak. Így erősítettem magam.

Képes vagyok az új élet megkezdésére. Mosolygok magamban. Van segítségem, s én is segítek másokon.

 

 

Elcsúszva a félelem síkján

 

Az idegorvosnál várakoztam, s egy asszonnyal beszélgettem.

Elmondta, hogy a fia milyen félelmek között élt. Elbarikádozta a házukat, állandóan gyilkosoktól, ellenségtől rettegett. Nem ivott vizet, mert mérgezettnek tartotta. Mosakodni sem volt hajlandó. Csak ásványvizet vett magához. Alig evett valamit.

Huszonhat éves, ereje teljében lévő fiatalemberről volt szó, s két éve ki sem tette a lábát a lakáson kívülre. A segítséget megtagadta. Szegény anya kétségbeesve jött az orvoshoz, nem tudta, mit tegyen. A fia gyűlölte őt, és mindent, mert nem adott neki jobb életet, tehetősebb körülményt.

Megsajnáltam ezt az asszonyt, de a fiát is. Az orvosnál egy plakáton azt olvastam, hogy a világ népességének egy százaléka skizofréniában él.

Én is elcsúsztam a képzeletem félelmeinek síkjain, s nagyon is valóságosnak éreztem akkor azt a világot és a veszélyeket. Azokért írom le a velem történteket, akik hasonló cipőben jártak. Az én akaratom nagy, gyógyulni akarok. Igaz, ehhez is a képzeletet hívom segítségül, de pozitív irányban. Mindent elkövetek azért, hogy kimásszak ebből a betegségből, illetve félelmeim és szenvedésem hálójából. Javaslom az írást neked is! Az alkotás segít kifejezni magunkat.

 

Nem a világ rettenetes, amiért annyi ember vergődik rettegések közepette, hanem egy új korszak van születőben. Aki átéli a félelmeket, és átlép a szeretet oldalára, az előtt egy nyugodt, békés jövő áll. Nem kell egyebet tenni, csak hinni ebben.

 

 

A döntőbizottság előtt

 

Orvosnál voltam a leszázalékolásom ügyében. A váróterem zsúfolásig tömve volt. Ennek ellenére aránylag hamar bekerültem.

Az orvos úgy kezelt, mintha egy darab árucikk lettem volna. Semmi érzelgősség, semmi mosolygás részéről. Alsóneműre kellett vetkőzöm, ettől megalázott helyzetben éreztem magam. Az idős doktor nézegette papírjaim, egy-két kérdést tett fel.

 - Mi volt a gyerekkori traumája? – pillantott fel a papírjaimból, s szúrósan nézett rám.

 - Megerőszakoltak gyerekkoromban. – vallottam be töredelmesen. Mit mondhattam volna? Mit tudhatott ez az orvos arról, ami lelkemben olyan törést okozott, hogy oda kényszerültem állni eléje?

Nem panaszkodtam. Más a gondolkodásom, mint az átlagnak. Nem hittem abban, hogy egy új munkahelyen megállom a helyem. A félelmeim erősek voltak a jövőt illetően.

Nehéz volt arra a döntésre jutnom, hogy leszázalékoltassam magam, de nem láttam jobb megoldást. Meg akartam gyógyulni, s nem teher lenni a társadalom nyakán.

 

Az írásaimat átírtam többször, a gondolataim ebben már összeszedettek, s világosak. Mikor leszázalékoltattam magam, bizony rengeteg félelem kötött gúzsba, s az önbizalmam a padlón volt. Átírva mégis meghagytam ezeket a történeteket, mert azt hiszem, más is jár hozzám hasonló cipőben.

 

Szükségem volt a pihenőre, hogy átgondoljam a dolgaim, hogy kiírjam a félelmeim, a gátlásaim, hogy lerakjam ennek az írásnak az alapjait. Ez gyógyított engem folyamatosan.

 

 

Számítás nélkül

 

Egyik rokonunk igen jó módban élt. Minket nem támogattak semmivel, táviratot sem kaptunk az esküvőnk alkalmából. Most megváltozott a helyzet, eladósodtak, elvesztették szinte mindenüket.

A kinőtt gyerekruhákat sógornőmnek adtam, csak arra kértem, ne dobja el, hisz dédelgetett álmom volt még a szülés. Visszakaptam hát a holmikat, s eleinte dacból, haragból, azért sem adtam oda ennek a legatyásodott rokonnak.

Változott a gondolkodásom, s felmerült bennem az adakozás. Miért is ne segíteném azt, aki rászorul? Mit számít az, hogy ők nem adtak? Én azért is adok. Sok kis ruhát, cipőt vittem legközelebbi látogatásunkkor. Örült neki, s nekem jól esett az ő öröme. Nem számít, hogy nem kapom vissza. Minek tartogassam a ruhákat? Minek üljek régi, kinőtt holmik felett, arra gondolva, hogy hátha egyszer még felhasználhatom?

 

Tudtam, innen sosem fogok visszakapni semmit, mégis adtam. A szívem ezt diktálta, s én inkább rá hallgatok mostanában, mint az eszemre.

 

 

A munka fizetsége

 

Két feketerigó és egy veréb pihent meg az erkélyemen. Etettem a madarakat.

Ennek az a története, hogy a közelben van egy terményes bolt, és megkért onnan az egyik ismerős, hogy javítsam meg a nagymamától örökölt, horgolt csipketerítőket. Abban az időben épp karácsonyi terítőmet varrtam, igyekeztem, hogy kész legyen időre. Nem tudtam a kérésnek ellenállni, mert nem tudtam akkoriban nemet mondani. Elhoztam a terítőket, az enyémet félretettem. Okoskodtam, varrtam, horgoltam a csipkét, végül sikerült egész szépen megjavítanom. Mikor visszaadtam őket, kérdezte az ismerős, mivel tartozik. Először rávágtam, hogy semmivel. (Mindig így gondolkodtam, de a munkámért el kell kérnem a díjat később is.) Utána, mivel magot vettem éppen apósomnak, azt kértem, legyen a fizetségem egy kevéske mag a madaraknak. Nem hiszem, hogy megviselte őket egy kis zacskó termény, én viszont örültem neki. Annyira más volt ez, mintha pénzért vásároltam volna.

A munkámból etettem hát a madarakat. Nem kötődtem a pénzhez túlságosan. A cserekereskedelem jobban esett.

A munkám fizetségét felajánlottam kis élőlényeimnek, akiket az ég küldött hozzám.

 

 

A régi munkahelyen

 

Meglátogattam volt kollégáimat a kohászatban.

Örömmel mentem be hozzájuk, jó volt beszélgetni velük. Panaszkodtak a munkakörülményekről, a gyenge fizetésről. Le voltak hangolva teljesen. Ha maradtam volna, én is levert lennék velük együtt. Kicsit belepillantottam az idő rohanásába, amelyben részem volt azelőtt.

Szívesen mentem be volt kollégáimhoz, nem haragudtam senkire. Jót tettek velem, tudtam, meg kellett történnie az elküldésemnek. Már nem szenvedtem a tétlenségtől, hisz önkéntesként lefoglaltam magam.

 

 

Süt a nap!

 

Megérkezett a tavasz!

Kisütött a nap, élmény volt a szabadban tartózkodni. Fürdőruhára vetkőztünk, s napoztunk az utolsó ház mögötti kertben. Kicsit még hűvösen borzolta a szél a bőrömet, de már érezhetően melegített a napsugár. Úgy éreztem, hogy vége a depressziónak. A fák virágba borultak, pompáztak fehér, vagy színes fátylukban.

Isten életet lehelt a természetbe, s ez átragad ránk, emberekre is.

 

 

Ruhabolt hátán ruhabolt

 

Bolyongtam a főutcán. Kerámia kaspót szerettem volna venni ajándékba.

Az a bolt, ahol régen játéküzlet volt, ruházati cikkeket árult. Ahol kerámia volt, a helyén játékbolt nyílt. Végigjártam a főutcát, mindenütt cipő, melltartó, divatos top és olcsó áru mosolygott rám a kirakatból. Én is itt vásárolok, de ritkán. Nem találtam egyetlen ajándéküzletet sem, ahol tetszetős kerámia lett volna.

Elgondolkodtam. Valamikor a főutcán mindenféle üzlet sorakozott egymás után. Mostanában egyik sem tud megélni hosszabb ideig. Ennyi ruházati cikket vásárolnak az emberek? Lépten-nyomon ilyenekbe lehet ütközni! Kinek kell ennyi holmi? Vagy a divat váltja magát ilyen gyorsan? Ennyire igénytelenek az emberek a valódi értékekre? Nem értettem.

Végül egy papír-írószer boltban találtam ajándékot egy külvárosi helyen. Véletlenül emlékeztem rá, mintha láttam volna azelőtt itt kerámiát. A választék kevés volt. Szerettem volna örömet szerezni a virágtartóval, úgy gondoltam, értékes dolgot vásároltam.

 

A kézműves ajándékokra annyira nincs szükség, hogy alig kaphatóak. Legfeljebb poharak, vagy sorozatgyártott sárga és kék vázák formájában találkozom velük. Hol vannak a régi nádudvari, korondi és sorolhatnám milyen fazekasmunkák? Miért hagyjuk elveszni ezeket az értékeket, miközben az első divatot követi a tömeg pénztárcáját lemerítve?

 

Később találtam egy csodás kis boltot, s rájöttem: minden elérkezik hozzánk, ha őszintén akarjuk és el is hisszük valamiről, hogy fontos a számunkra.

 

 

Vásárlás

 

Találtam egy eldugott rövidáru boltot.

Peti kabátjában elromlott a húzózár, gondoltam, kicserélem. A városban elfelejtettem venni, így felkerestem ezt a kicsi boltot. Elég takaros kis helynek találtam, sok érdekes ajándéktárgy dobta fel az üzletet. Nem szándékoztam vásárolni mást, csak azt, amiért jöttem. Türelmesen vártam a soromra, míg az eladó gombokat válogatott egy idősebb nénivel.

Mikor sorra kerültem, csak ennyit mondott: - Csak ez a zippzár lesz?

 - Igen. – válaszoltam csendesen.

Kifizettem az árut, elköszöntem, de választ nem hallottam. Mégegyszer köszöntem, hátha nem hallotta meg, de másodszorra sem kaptam feleletet. Kiléptem, halkan betettem az ajtót magam mögött.

Nem sértődtem meg, ilyen dolgokon már régen túltettem magam. Nem vagyok már könnyen „felhúzható”. Eszembe jut egy másik rövidáru bolt, amely a belvárosban van. A kiszolgálás nagyon megfogja ott az embert. Kedves mosoly van az eladó arcán, udvariasan foglalkozik minden vevővel, nagyot köszön. Szívesen megyek oda vásárolni. Bevallom, inkább utazom egy órát, ha kedves fogadtatásban részesülök.

Máskor is jártam már úgy boltban, hogy lefitymálóan kezelt az eladó, mert éppen csak egy vonalzót, vagy füzetet vettem. Lenézve éreztem magam, mert éppen akkor keveset költöttem. Pedig előző alkalomkor nagyobb tételt vásároltam ugyanitt.

 

A magántulajdonú világban minden az eladón múlik. A sok kis apróbb vásárlás sokra megy, szívesen tér vissza a vevő oda, ahol udvariasan fogadják. Talán ezért nyitnak ki, zárnak be ilyen gyorsasággal apróbb üzletek. Ahol szívvel-lélekkel dolgozik valaki, abból „paradicsom” lesz.

 

Később ismét ebben az eldugott boltban vásároltam, s érdekes módon olyan szívesen fogadtak. Talán az első alkalommal azt vonzottam magamhoz, hogy átnézzenek rajtam. Lehet, hogy rossz pillanatban rossz helyen voltam éppen. (A környezetünk is úgy változik, ahogyan mi.) Ma már akkor is mosolygok egy eladóra, ha savanyú arccal szolgál ki, hisz lehet, hogy sok problémája miatt olyan lehangolt. Valószínű, hogy szüksége van egy-két jó kívánságra, amelyet gondolatban küldök neki. (Ez a megbocsátás, az ellenség szeretete.)

 

 

Egy hangya élete

 

Múltkor egyik ismerősöm elnyomta a hangyát ujjai között. Már a nyelvemen volt a szó, hogy rászóljak, de visszanyeltem.

Feltűnt nekem, hogy tisztelettel nézek az életre mostanában, s ezért nem bántom a bogarakat sem. Tegnap a lakásban egy hangyát találtam, vízbe esett. Kivettem, kiengedtem az ablakon. Benne is az életet, a Teremtő alkotását látom.

 

Most is előfordul, hogy rátaposok egy bogárra, vagy le akarom seperni, és akaratlanul összenyomom, de szándékosan sosem oltok ki életet. Senki nem születik véletlenül e planétára, ezért szerintem nem kell bántanunk egymást.

 

 

Segített a terápia

 

Beláttam, segítségre van szükségem, nem tudom egyedül feldolgozni az engem ért negatív és pozitív élményeket. Feldolgozatlanul lapultak bennem emésztve energiáimat.

Terápiára kezdtem járni pszichológus jógaoktatómhoz. Ő más szemmel látja dolgaim, mint a hagyományos pszichiátria. Elmondtam, milyen élmények értek engem, amelyekről nem beszéltem eddig szinte senkinek. Szégyelltem, hogy bolondnak tartanak az emberek. Tudathasadásomkor égbekiáltó félelmeim voltak, amelyek az őrülettel határosan érintettek. Közben váltakozva mennyei érzések is jártak át, s ezeket sem tudtam hová tenni.

Megtudtam, hogy a kundalini energiának a felemelkedése okozhat olyan tüneteket, amelyek nálam is előfordultak. Az álmatlanság, a hatalmas energia érzete kezeimben, a mindent elborító félelem, a nyelési nehézségek, s ugyanakkor az isten közeli élmény, mind a kundalini energiára jellemző. A tisztulás, amiért más évekig dolgozik, nálam sűrítve jelentkezett, úgy, hogy szinte kirobbantak a bennem lévő zárlatok, félelmek. Sok nyugati embernél spontán módon beindul ez a folyamat, s a hagyományos pszichiátria úgy kezeli ezeket, mint bármilyen elmebajt.

Válaszokat kaptam itt kérdéseimre, legalábbis megfogható magyarázatot. Nekem óriási megkönnyebbülés volt. Addig már teljesen úgy tekintettem magamra, mintha totális elmezavarban szenvednék. A megváltozott tudatállapot ebben az esetben is bekövetkezik.

 

Mintha a sors keze vezetett volna ide, hogy megértsek dolgokat, amelyeket nem tudtam hová tenni. Sokkal könnyebb elfogadnom úgy a velem történteket úgy, hogy ésszerű válaszokat kaptam rá.

 

 

A tavasz érintése

 

Ismét emelkedett lett a hangulatom. Repültem a föld felett, a lelkem szárnyalt.

Megszólalt belső hangom, amely kedves és nyugtató volt. Beszívtam a virágzó meggyfák illatát. Az utcakép átváltozott, habos menyasszonyi csipke koronázott mindent. Úgy sétáltam Ronival a fák alatt, hogy a virágok megérintettek, végigsimították az arcomat. Kikukkantottam a fa alól, élveztem a felém tornyosuló szirmok áradatát.

Jó volt egyedül. Minden békésnek, simának tűnt ebben az emelkedett hangulatban.

 

Ez a csodálatos, meglátni az élet szépségét, észrevenni, és élvezni. A gyönyör mindig megadatott nekünk, csak a ráhangolódást kell megtalálnunk.

 

 

Nézetek ütközése

 

A gyerekeim elzavarták mindenhonnan az udvaron. Régen rengeteg összeveszés volt e miatt.

Sokáig varrtam egy néninek. Most kiabálni kezdett nekem a gyerekek miatt. Én, mint az anyatigris, felvettem a védelmező álláspontot. Emelt hangon, de udvariasan szóltam vissza. Meg kellett védenem a gyerekeim, úgy éreztem, nem tettek rosszat.

Sikerült hát összerúgnom a port azzal, akinek dolgoztam, s dicsérte sokszor a munkám. Zavart a dolog, az összeszólalkozás után rögtön megbántam. Nem szeretem a haragosdit, de az anyai ösztönök erősebben léptek föl bennem, mint a nagy szeretet.

Gondoltam, elnézést kérek utólag az emelt hangért, de aztán úgy éreztem, nincs miért. Azóta is hangosan köszönök, beszélgetünk ugyanúgy, nincs összeveszés. Az is haladás volt, hogy nem tartottam a haragot, s nem vágtam sértő megjegyzéseket vissza a kiabálásra.

 

Nem tartok senkit hibásnak a dologért, csupán indulatok és nézetek ütköztek össze. Sokat fejlődtem ezen a téren, s ezt igyekeztem pozitívan felfogni.

 

 

Ismét a harag járt itt

 

Petivel tollaslabdáztunk, és a labda eléggé rongyos volt.

Játék közben szétverték előző nap a gyerekek, így csámpásan félrehúzott. Nem sokáig mentünk el a játékban. Többe kerül az igazi tollakból álló labda, de azon gondolkodtam, megveszem akkor is a gyerekeimnek, mert ezzel könnyebb játszani. Ekkor mérgében Peti belevágott a földbe az ütővel, az pedig kettétört. Előtört belőlem a harag, szidtam a gyerekem. Olyat is mondtam, amit rögtön meg is bántam. Tudom, nevelnem kell valahogy, mégis talán elég lett volna annyi, hogy szomorú lettem. Bújt az ölembe utána, én nem öleltem át. Haragudtam rá, amiért dühében kettétörte a faütőt.

Másnap azzal jött haza iskolából, hogy hanyatt esett, megütötte a hátát. Mit számít a drága tollasütő! A legfontosabb dolog az, hogy ne essen baja a gyerekemnek!

A legközelebbi családtagokon még nem gyakoroltam azonnal a megbocsátást.

 

Az indulatok még mindig dolgoztak bennem észrevétlenül. Még kicsúszott a számon az a szó, amivel megsértettem a gyerekem. Rengeteg tanulnivaló van azon az úton, amin elindultam. Elítéltem magam egyre, holott örülnöm kellett volna annak, hogy felismertem, helytelenül viselkedtem. Igyekeztem jobban odafigyelni a pillanatokra.

 

 

A hagyma rétegei

 

Sok megbántást elengedtem, sok sérelmen túltettem magam.

Mégis olyannak tűnt az egész, mint egy hagyma. Ha lehántottam egy réteget, mindig találtam újat alatta. Így volt ez a szüleimmel, a párommal is. Azért nem voltam kibékülve a párommal, mert nem beszélgetett velem. Benne kerestem a hibát. Ha tudtam kezdeményezni a társalgásban, a szeretetben, viszonzást kaptam érte. Nem máson kellett változtatnom, hanem magamon.

Ezért kellett megbocsátanom annyiszor.

 

Nem vádolok már senkit, hogy ilyen, vagy olyan, magamon igyekszem igazítani.

 

 

Értő figyelemmel

 

Beszélgettem újdonsült barátnőmmel, adtam neki könyveket kölcsön. Én is kaptam egyet, ebben az értő figyelemről volt szó.

Fenekestül felforgatta eddigi nézeteim, s olyan tanácsokat találtam, amelyekkel közelebb kerülhetek gyermekeimhez. Ki is próbáltam, s működött! Olyan boldog lettem, hisz éppen azon siránkoztam, hogy nem beszélünk eleget. Azt sose gondoltam volna, hogy éppen én fojthatom beléjük a mondanivalót azzal, hogy meg akarok magyarázni mindent. A könyv kincset ért nekem, s milyen furcsa véletlen, hogy betoppant az életembe.

Tini koromban megfogadtam, hogy megbeszélek mindent majd a gyerekeimmel. Mégis annyi kimondatlan érzés, gondolat kavargott bennünk, s nem úgy jöttek felszínre, ahogy szerettük volna.

 

Igyekszem értő figyelemmel hallgatni őket, s a kulcs elfordul a zárban. Súlyos vasajtók nyílnak meg bennünk egyszerre. Nem vagyok már olyan egyedül, s remélem, ők sem szenvednek a meg nem értéstől annyira.

 

 

Anyák napján

 

Kimentünk a temetőbe nagymama sírjához. Itt találkoztam anyukámmal.

Nagymama. Eszembe jut, ahogyan elaludtam az ölébe kuporodva kicsi koromban. A vigasztalása, mikor sírtam valamiért. Szorgalmas kezei, amint ruhát varrtak nekem. Falazása cigiügyben nagyapa előtt. A Chinzano, amit néha együtt ittunk, mint két felnőtt. A ragyogása, ami az arcán volt esküvőnk napján. Ölelése, amely nem sokkal halála előtt történt.

Drága nagyikám, nyugodj békében! Tudom, segítesz minket, sokat álmodom veled! Vigyázz ránk onnan, ahol szellemlényed él, szeretlek és szerettelek mindig!

Anyukám. Tanított járni, beszélni. Cipelt magával a bölcsődébe, mert dolgoznia kellett. Simogatott, ha beteg voltam. Igen, kicsi koromban még közel éreztem magamhoz. Aggódott értem, mikor tini fejjel annyi őrültséget elkövettem. Milyen hálátlan lehettem akkoriban! Olyan távol voltunk egymástól, én menekültem tőle. Mikor megszületett Rudi, hármasával szedte a lépcsőfokokat a szülészeten. Nagyi már nem láthatta dédunokáját. Vigyázott gyerekeimre, mikor szükség volt rá. A kórházban, mikor ő volt beteg, s infúzió ment a karjába, fogtam a két kezét. Akkor minden olyan távoli volt, csak mi ketten voltunk fontosak. Másik kórház, mikor az én mandulámat vették ki, s ő jobban félt, mint én. A Barlangfürdő, ahová kivittem egyszer, s úgy úszkált, mint egy önfeledt gyerek. A mosolya, amelyet néha arcára csalok annyi keserű ránc közé.

Szeretlek drága anyukám! Bárcsak közelebb lehetnék hozzád, bár boldogabbá tehetnélek! Oly másak, mégis azonosak vagyunk! Élj még nagyon sokáig!

Anyósom. Dénessel virágokat küldött nekem, mikor udvarolt. Az esküvőnkön sírt, amiért „elvesztette” a fiát. Segítsége a gyerekágynál. Megmutatta, hogyan főzzek ezt-azt, amit nem ismertem. Ölelése, amelyből éreztem, lányának fogadott. Az aggodalom, ami betegségemnél sugárzott belőle. A mi féltésünk, mikor ő került kórházba. Az együtt ültetett növények, a sok gyümölcs, amellyel segítettek. Köszönöm, hogy felnevelte férjem anyuka, - mert így hívom. Szeretem őt, kívánom, ne betegeskedjen!

 

Legyetek áldottak ti anyák, kik segítettetek, terelgettetek utamon, hogy azzá legyek, aki vagyok! Hálás vagyok mindenért!

 

 

Az irányított akarat

 

Rudi megbetegedett, hőemelkedése volt. Fájt a feje, torka, nem érezte jól magát. Náthás lett hirtelen.

Megengedte, hogy „gyógyítsam”. Átgyúrtam a hátát, átjárta kezeimet a forróság. Eközben a gyógyulására koncentráltam. Az arcára, torkára, nyakára helyeztem meleg tenyereim, majd a fejtető következett. Úgy éreztem, hogy energiát adtam át az érintéssel. A biztonság kedvéért elmentünk az orvoshoz, írt fel nekünk antibiotikumot, lázcsillapítót. Nem váltottuk ki. Másnapra elfújták Rudi megfázását, s elmúlt a náthája. Két napot pihent gyerekem, ezután ment iskolába.

Másnap az én torkom lett hólyagos, fájt a nyelés. Elővettem agykontroll tudományom, képzeletben lézerrel fertőtlenítettem a foltot torkomban. Elmúlt a torokfájásom, orvos nem látott. Az irányított akarat használt.

 

Én hiszem, hogy minden betegségből ki lehet gyógyulni hittel és képzelőerővel. Az agykontroll megtanított rá, hogyan használjam ezt az erőt.

 

 

A rosszabb sorsban lévők

 

A Szeretetszolgálatban pakolásztuk a ruhákat, az egyik bentlakó fiú segített. A rendrakás után leültünk pihenni.

Szóba került az életünk, az eredetünk. Rákérdeztem egy fájó pontra, a családra. Két éves korában beadták a srácot szülei. Elmesélte, milyen volt a karácsony, mikor a többiek csomagot kaptak, s ő hiába állt az ajtóban. Belekeveredett zűrös ügyekbe, a társaság vitte magával. Én biztattam, csodálja magát, hogy ki tudott emelkedni a romok közül.

Bizony, ez az ember nehéz életet választott, de sokat fejlődött és tanult eddigi életében. A szüleit gyűlöli. Lehet, ez a feldolgozás következő életében lesz a „feladata”.

Egy nagyon fontos dologgal szembesültem itt. Rájöttem, tőlem mennyivel mostohább sorsok is vannak. Én örülhetek, mert nekem itt a családom, szeretnek sokan. Van fedél a fejem felett. Van munkanélküli segélyem. Van, aki mellettem áll, ha bajban vagyok.

Igen, boldognak kellene lennem. Mégis a mérhetetlen szégyenérzetem bántott, amely olykor megbénította a létezésem teljesen. Nem beszélnek erről az emberek, pedig alattomban mérgezi az életet.

 

Lelki sérült emberek akadnak bőven, de mi van a bűntudattal? (Ebben az időben még mindig ezen rágódtam.) Mindig ennél a témánál kötöttem ki, pedig tudtam, rajtam áll a feloldozás is. Később értékelni kezdtem azt, honnan hová jutottam, az ítélkezést pedig elhajítottam a szemétbe.

 

 

Sok a pánikbeteg

 

Kirándulni voltunk fiam osztálytársaival a Mátrában. A buszon egymás mellett ültünk az egyik anyukával. Beszélgettünk erről-arról, szóba került a pánikbetegség is.

Mióta beszélek erről a dologról, annyi ember megnyílik előttem, akiknek szintén voltak ilyen félelmei. Humorosan, nevetve mesélte az anyuka, hogyan állította le egyszer a buszt, amin éppen utazott, s kért mentős segítséget. Mikor benne van az ember, nem nevet, mert a halálfélelem görcsbe rántja minden sejtjét. Nem tudhatja az a kívülálló, aki nem járt ebben a cipőben, milyen borzalmas dolog ez az egész. Az anyukának volt segítsége, orvosok, család, mentő, ha kellett. Eljutott szakrendelésre ezzel a bajjal.

Én magam birkóztam meg a pánikbetegséggel. Az agykontrollal, pozitív megerősítésekkel húztam ki magam a félelmeim tengeréből. Annyi segítségem volt, hogy a családom nem nézett rám elítélő szemmel. Magamat erősítettem állandóan, s így maradtak el a rosszullétek.

 

Már az is nagy eredmény, hogy van pánikambulancia (igaz, a fővárosban). Végre elismerik ezt a betegséget. Ajánlom bárkinek, ne szégyellje magát, forduljon szakemberhez, ha szükségét érzi. Sokat jelent az orvosi segítség, s már gyógyszer is van erre a kórra. Jó eredménnyel gyógyítják a pánikbetegséget.

 

 

Vonzásban

 

Furcsa módon mikor jól érzem magam a bőrömben, idegenek szólítanak meg.

Reggel a villamosmegállóban megszólított egy fogatlan, idős cigányasszony. Egymás mellé ültünk le a villamoson, s ő elmesélte nagy bánatát, hogy ötéves lányát elütötte régen egy motor. Belebetegedett ebbe a gyászba, most is a temetőről jött. Jól esett neki, hogy szíve bánatát kiadhatta valahol és az meghallgatásra talált. Kérdeztem, nincs-e több gyereke. Hat gyereke, harminc unokája van most, mondta nekem. A kicsik a nyakán csüngenek mindig.

Mindjárt mosolyra húzódott fogatlan szája, s hálálkodott, mennyire szereti őket. Pár megálló alatt betekintést nyertem ennek az idegen asszonynak az életébe.

 

Ugye milyen érdekes? Talán én húzódtam el azelőtt az ilyen beszélgetések elől tudatlanul, saját gondolataimba zárkózva. Mennyivel szebb az élet, mikor látom, nem vagyok olyan egyedül!

 

 

Érdekes álom

 

Útelágazások előtt álltam, s végre megerősítést kaptam. Emelkedett állapotban megkérdeztem magamtól, hogy merre vegyem az irányt utamon. Érdekeset álmodtam ezután.

Gyermekkori gyöngykészletemből fűztem ajándékba láncot. Ez mindig egy kincs volt nekem, így sajnáltam odaadni. Viszont kaptam helyette másik készletet, ebből fontam új nyakbavalót. Ezen színes műanyag gyöngyök között ki-be csavarható hegyű írótollak voltak.

Álomnaplómba írtam le éppen ezt az álmot, mikor rádöbbentem, hogy az írás a következő lépés számomra. Sokszor nem bíztam ebben, de ez megerősítés volt számomra.

 

Így hagyatkozhatunk a megérzéseinkre bátran, az megsúgja a helyes utat.

 

 

Elkopik a pletyka

 

Valamikor az udvarunkon egész nagy társaság jött össze. A mások háta mögötti pletyka, az egymás kibeszélése állandó téma volt akkoriban. Én a csendesebbje közé tartoztam, de visszanézve rengeteg helytelen viselkedést látok magamban.

Mióta ráléptem a spirituális változás útjára, rádöbbentem valamire. Azokkal alig maradt közös témám, akikkel előtte kibeszéltünk másokat. Leszoktam arról, hogy ítélkezzek bárkiről a háta mögött. Mikor ilyet hallok, zavar mások szövege. Mit is válaszolhatnék ilyenkor? Nem szólhatok a másikra, hogy nem szép dolog az, amit művel. Sokszor csak hallgattam, a szomszéd nénik előtt a tisztelet miatt nem szóltam bele az unalmas témába. De nem csatlakoztam, s ez már eredmény volt.

 

Lassan, észrevétlenül lopódzott belém ez a szemlélet. Szeretnék olyan emberekkel társalogni, ahol emelkedhet bennem is a pozitív érzés.

 

Később elkopott körülöttem teljesen a pletyka. Egyszerűen témát váltok, vagy nem figyelek, ha nem értek egyet a beszélgetővel.

 

 

A Szeretetotthon konyháján

 

Nem találtam a helyem. Hiányzott az emberi társaság.

Adódott volna egy takarítási lehetőség, de nem vállaltam el. Felajánlottam magam önkéntesnek a Szeretetszolgálat konyhájában is (előtte minden csütörtöki napon ruhát osztottam).

Egyik napról a másikra szóltak, mert az egyik néni kórházba került, s én mentem helyettesíteni. Első napom idegennek tűnt, nem találtam a helyét semminek. Mindent kérdezgettem, zavarban voltam. Több kiló zölddió nagyságú krumplit megtisztítottunk, elfáradt a kezem. Belecsöppentem a mosogatásba, a tányérok gombamód szaporodtak a pulton, s alig győztem elmosni, hogy legyen újra tiszta az érkezőknek.

Olyan jóleső fáradtságot éreztem, mikor vége lett a napnak. A haszontalanságom háttérbe húzódott, s ez nagyon sokat jelentett nekem.

 

Gyógyírként hatott a depressziómra, a feleslegessé válásom érzetére az önkéntes munka. Mellette maradt időm arra, hogy írjak, s az ehhez való tapasztalatszerzésem biztosítva volt.

 

 

Tóth nagymama

 

Apukámat kicsi korától Tóth nagymamám nevelte, ő volt nagyapám második felesége.

Én nem emlékszem túlságosan a kapcsolatunkra, elég felszínes volt. Az apámmal való távolság rányomta a bélyegét erre a viszonyra is. Keveset látogattam Tóth nagymamát (így neveztem), bár ő felemlegette nekem, ha összefutottunk. Arra emlékszem, mikor az esküvőnkre meghívtam, hosszan elbeszélgettünk. Ahogy telt az idő, én nem kerestem őt, s közben el is költözött. Az új címét nem tudtam. Apukám kapcsolata megromlott vele, ő sem kereste a nevelőanyját.

Ahogy kinyíltam az emberek felé, sokszor eszembe jutott Tóth nagymama. Keresgéltem a címe után, s a „véletlen” kezemre játszott. Anyukám találkozott egy közös ismerőssel, s megtudtam, hol lakik.

Félve hívtam fel tizenegynehány év távlatából. Rövid és haragos hangot éreztem megcsendülni a vonal másik végén. Ez persze érthető volt részéről. Tóth nagyapám sírját nem látogattam meg egyszer sem a temetés óta. A szívem azt diktálta, hogy tartozom neki, fel kell keresnem.

Kis gombóc volt a gyomromban, mikor becsengettem. Hamarosan felbukkant a régen látott arc. Szinte semmit nem változott, csupán a haja nem volt befestve feketére. Ráncokat alig fedeztem fel sima bőrén, csupán a két égszínkék szeme lett fáradtabb.

Leültünk egymással szemben, s elkezdtünk beszélgetni.

Eleinte a gyerekekről, unokákról esett szó, később a fényképek is előkerültek. Szóba jöttek az elmúlt évek, a rokonok, élők és halottak egyaránt. E távoli nagymamám lelkében megláttam a szerető anyát, az aggódó nagymamát, a kedvességet, a jóságot. Nem is ismertem egyáltalán! Annyi év távlatából milyen jól esett most beszélgetnünk! Az űr, ami közöttünk volt előtte, hirtelen összezsugorodott. Nem titkolta, hogy féltett engem, mikor apuék váltak. Elmesélt egy-egy régi pillanatot, s én beleláthattam a múlt darabkáiba az ő szemével. Megtudtam, hogy az apám milyen szeretettel bújt hozzá pici korában. Nem tett szemrehányást ránk, pedig megtehette volna. Andikának nevezett, de rég hallottam ezt a szót! Mikor elköszöntem, többször is elmondta, vigyázzak magamra. Vihar közeledett, sötét felhők gyülekeztek az égen, de a lelkemet mély béke öntötte el. Átmelegítette a szívem ez a találkozás. Remélem, hasonló érzelmeket hagytam én is hátra.

 

Hálás lettem a sorsnak, hogy munkanélkülivé váltam. Volt időm gondolkodni, felkeresni azt, akit jónak láttam. Visszakaptam a sorstól azt, amit elvett tőlem gyerekkoromban. Eszembe jutott a Biblia, amelyben a halottak feltámadnak poraikból. Hát én ezt éreztem feltámadásnak. Megismerhettem azt, akit egész életemen át futó kapcsolatokból ítéltem meg. A közeli rokonaimat a régi utálat helyett szeretettel közelítettem meg, s ezt kaptam vissza tőlük is.

 

Hány családban élnek rokonok, testvérek, szülők és gyerekek egy bolygónyi távolságra egymástól régi neheztelések miatt! Mily édes a megbocsátás, a hibák félrerakása, s a tiszta szeretet megértetése egymás között annyi év távlata után!

Én a szív útját követem, s rengeteg kellemes élményben részesít engem. Színeket hoz a hétköznapok szürke világába, élményeket az egyhangúságba.

 

 

A ház, mint egy belső tükör

 

Terápián egy házat képzeltem el.

Régi, nádfeles ház volt, kicsit kopott falakkal, rendezett kerttel. A lakásom egy erdő szélére épült. Benyitottam a „nappaliba”. Régi, faragott bútorok tárultak elém. A sarokban kemence bújt meg, a padló sötétnek hatott, hűvös földből döngölték. A konyha szintén régi stílust tükrözött, négy személyre való étkészletet találtam a konyhaszekrényben. A kamrában rendben sorakoztak a befőttek, a húst kizártam a fellelhető ételek közül. A hálóba lépve ágyakat, szekrényt, szőnyeget, játékokat festett le a képzeletem. A kicsi ablakok kevés fényt engedtek a szobákba. Felnéztem a padlásra is. Szép rend fogadott, felnyitottam egy ládát, s egy régi könyv hevert az alján. A pincében boroshordók gömbölyödtek, zöldségfélék pihentek a hűvös homokban. Csipketerítők, kézimunkák, faragások díszítették a lakást.

Ez volt a házam, amit a tudatalattim festett maga elé abban az időben. Rádöbbentem egy fontos dologra. Én rendre ítélkeztem magam felett, s nem vettem figyelembe a jó oldalam. A rend és sok kézimunka arra engedett következtetnem, hogy vannak bennem értékek. A gondolkodásom magamról (csakúgy, mint a ház) elavult, felújításra szorult abban az időben. A tudatalattim pontosabb képet alkotott, mint azt a felszínen véltem.

 

Sokat jelentett ez a kép, rájöttem, hogy több napfényt szeretnék beengedni a házamba. Azóta ez megtörtént, így a jelenlegi „házam” már más képet mutat.

 

 

Idősebbek hullámhosszán ismét

 

Előtte arról írtam, hogy megváltozott tudatállapotban milyen dühöt váltott ki bennem az egyik szomszéd bácsi szitkozódása.

Megtapasztaltam ezután a másik oldalt. A Szeretetszolgálatnál kedves idős asszonyokat ismertem meg rendre, akik önkéntes munkájukkal járultak hozzá a hajléktalanok, a szegények megsegítéséhez. Nem panaszkodtak, hogy fáj a visszeres lábuk, az ízületes ujjaik, vagy szívük nehezen dolgozik, legyűrték időskori betegségüket és szolgáltak. Ingyen, szeretettel törődtek a rászorulókkal.

 

Véletlenül vetett erre a sors? Megláttam a haragot, a negativizmust, s megdöbbentem ezután a jóságon, a kedvességen. Erre lettem nyitott, s ezért vettem észre ezeket a dolgokat. Sok kedves „anyát” kaptam itt, akik körbevettek a gondoskodó szeretetükkel. Hálás vagyok nekik, örömmel gondolok vissza rájuk.

 

 

Magunkat büntetjük

 

Eddigi írásaimból kiderült, hogyan büntettem magamat. Felismertem az igazságot: Isten nem büntet senkit, mindenki a saját ítélete szerint él.

Engem megölt volna a bűntudat, hisz állandóan magam ostoroztam. Sorban bocsátottam meg magam körül mindenkinek, s így oszlani kezdett az a súlyos felhő, amely addig bénítólag hatott rám. A paráznaságot, a bűnöket, a szégyenkezést az ember találta ki. Nincs miért érezzük ezeket, hiszen tanulni érkeztünk a földre. A tapasztalat megszerzése nem csak emelkedett érzésekkel van tele.

 

Ha sikerül kilépnünk a sötétségből, ragyogni fog bennünk az isteni fény. A nehéz gondok csupa apró feladatokká válnak, s ezekre mi vidáman mosolygunk le felülről.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszönöm az életet!

 

 

A ragyogás kitölti bensőmet.

A szeretet csatornája áramlik át szívemen, életemen, lelkemen. Köszönöm, hogy megtapasztalhatom e csodás érzést, amely most is ébredezik bennem!

Köszönöm anyám, hogy világra hoztál és neveltél!

Köszönöm apám, hogy útnak indítottál!

Köszönöm párom a szerelmedet, a hűségedet, a gondoskodásod!

Köszönöm gyermekeim, hogy engem választottatok szülőtökül!

Köszönöm Istenem, köszönöm a sok szép pillanatot, amelyet adtál nekem, s én olykor észrevétlenül hagytam. Boldog vagyok. Szívem tájékát átjárja egy meleg érzés, kinyílok, mint egy virág. Szeretek élni, s bátran tekintek most a jövőbe. Lépésről lépésre haladok előre, így utam már könnyű, mint a felhő. Élvezem a mindennapok szépségét, a családom felém áradó szeretetének hullámaiban fürdök. Jó nekem. A kapuk kitárulnak előttem, a világ új színekbe öltözik. Békesség önt el, angyali fényjáték részese vagyok.

 

 

 

 

 

Utószó

 

 

 

 

Lassan csengett le bennem a megváltozott tudatállapot. Nagyon sokat tanultam általa, más megvilágításban (felülről, kívülről) láttam dolgokat. Az írásom a legjobb gyógyszernek bizonyult saját részemre.

A szüleimmel, párommal, testvéremmel, haragosaimmal való nehéz érzéseimet elengedve energiák szabadultak fel bennem, így érhettem el a feloldozást abból az állapotból, ahová a betegségek által lettem „beszorítva”, azaz megállítva, hogy gondoljam át dolgaimat. A további feldolgozás még előttem áll, s tudom, hogy mindig más színben látom mindazt, amit átéltem, s élek a jelenben.

Kívánom neked, ha megrekedtél egy helyzetben, ha elfáradtál vándorlásod alatt, találj pihenőt lazítással, és újult erővel indulj el további utadon, ami előrébb vezet téged!